Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Szántai Márk: Kisvárosi gyilkosságok (Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja)
131 a krimi mint a par excellence nagyvárosi műfaj felől nézve is következményekkel jár: a bűnös város áthatolhatatlan labirintusa helyett itt a közeli, a látszólag ismerős válik rejtélyessé, kiismerhetetlenné. Ez a választás, persze, korántsem egyedülálló, láttunk már ilyet Agatha Christie regényeitől kezdve Baráth Katalin analitikus krimitörténetein át a Midsomer Murders világáig, viszont a bevált recept most is szerencsésnek bizonyul, mert motiválttá teszi a kisváros életéről szóló apró epizódok elmesélését. Ennek is köszönhető, hogy a vidéki kirándulás krónikája éppolyan könnyen épül be a történet menetébe, mint a gyermekkorra való visszaemlékezés mozzanatai. A hű környezetrajz mellett a valószerűség illúziójának felkeltését a történelmi regény rendszerint korabeli hírességek szerepeltetésével éri el. Azonban, míg Baráth vagy Kondor történelmi krimijeiben ezek rendszerint csak felvillanó háttérepizódok maradnak (egy szegedi Ady-est vagy éppen Gömbös temetése), addig Hász komolyan veszi a történelmi figurák regényesítését. A kánon ma már szinte elfeledett alakja, Gozsdu Elek író, zombori alügyész itt a többiekkel egyenrangú, hús-vér figuraként, a kártyatársaság tagjaként áll előttünk, akinek tettei szervesen kapcsolódnak a regény cselekményéhez. A regény ráadásul szinte szó szerint idézi Gozsdu balassagyarmati fiaskójáról szóló történetét Bódor Sándor Néhány újabb adat Gozsdu Elek életrajzához (ItK, 1967/4) című munkájából, ami valóság és fikció keverésére mutat remek példát. Az egyes figurák szerves cselekménybe ágyazása azonban még nem jelenti azt, hogy a szöveg történelmi regényként is kiválóan működne. Hász könyvében ugyanis mindvégig háttérben maradnak a történelmi tények, nem központi motívumként, csupán díszítőelemként funkcionálnak. A korra jellemző eseményekhez, így például az amerikai kivándorlás kérdéséhez fűzött félmondatos utalások értelmezhetőek ugyan a Nyugat-nemzedék hasonló tárgyú írásainak vázlatos parafrázisaként, lényegében azonban ezek nem szervesülnek, nem tesznek hozzá a cselekmény menetéhez. Ugyanez igaz a szerb-magyar együttélés problematikájára: színes tablóként jól működő, dinamikus részek rögzítik, hogy a nemzetiségi hovatartozás időről időre előkerülő, lényegi kérdés, a magyarok és a szerbek külön szórakozóhelyre járnak, olykor nyíltan konfrontálódnak egymással, de ezek inkább csak megerősítik az olvasó korra vonatkozó történeti tudását, mintsem árnyalnák vagy új elemekkel színesítenék azt. A spiritiszta szeánszok Kosztolányihoz, Harsányi Kálmánhoz és másokhoz méltó megidézése, valamint a monarchiatoposz játékba hozása ugyanakkor kétségkívül jól működik. A regény nem egy szűkebb régió motívumait szeretné felvonultatni, a vajdasági miliő obligát elemeinek felmondása helyett tágabb perspektívában, a monarchikus történelmi helyzet felvázolásában érdekelt. A monarchiához fűződő ambivalens viszony, a negyvennyolcas örökség és Ferenc József párhuzamos méltatásából fakadó meghasonlás a korszak karakterisztikájához tartozó elem, melyet a regény gondosan, bár helyenként talán kissé túlzottan szájbarágósan artikulál. „A tudathasadásosok generációja az övé [...], a fiatalabb generáció ugyanúgy megünnepli minden évben március 15-ét és Kossuthot meg a mártír Petőfit, ahogy aztán augusztus 18-án, a császár születésnapján koccint az uralkodó egészségére, és a Monarchiát élteti. S nem is érzékeli cselekedeteinek ellentmon-
