Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Fogarasi György: Fikció és tanulság: Wordsworth anekdotája a nem-morálisan felfogott hazugságról
122 is, ha a metonímiák belső mozgásában – ahogy itt is – a véletlen kapcsolatok előszeretettel alakulnak át ok-okozati viszonnyá. A szélkakas azonban, még mielőtt indokká vált volna, egyszerűen épp ott volt, így kapóra jött, amikor a kutyaszorítóba került fiú megpróbálta kivágni magát nehéz helyzetéből. A fiú, mondhatni, kapva kap az őt elkapón. Ha a lírai balladák megalkotásával Wordsworth szándéka „természetünk elsődleges törvényeinek” bemutatása volt, s leginkább is annak demonstrálása, „hogyan társítjuk az ideákat felindult állapotban”, akkor úgy tűnik, a szöveg ezt a feladatot sajátosan nyelvi aspektusból teljesíti, midőn az asszociáció törvényeit a metonímia retorikájaként jeleníti meg. A szélkakas merő ürügy, puszta alibi, s ennyiben radikális fikció.12 Fikció helyett akár „hazugságról” is beszélhetnénk, hiszen a vers alcíme szerint – merthogy nemcsak címe, de alcíme is van az anekdotának – a történet azt hivatott „megmutatni, miként tanítható a hazudás művészete” (shewing how the art of lying may be taught ). Egy olyan hazugságról van szó azonban, melynek egy korábbi, másik hazugságot kellene ellepleznie, hiszen a gyermek szertelenségét és a szülői kérdések iránti teljes érdektelenségét figyelembe véve joggal feltételezhetjük, hogy már az első, eldöntendő kérdésre adott felelet sem volt komolyan vehető. A gyermek egyszerűen csak rávágta a választ egy számára lényegtelen vagy eldönthetetlen kérdésre, csak hogy békén hagyják. Könnyen lehet, hogy az első hazugságból – és nem, ahogy esetleg korábban gondoltuk, saját elégedetlenkedéséből – fakadhat a későbbi változat szerinti szégyenérzete.13 A második válasz pedig csak újabb hazugsággal tetézi a korábbi hazugságot, és a hazudozás végtelen kapitalizációját nyitja meg, egy olyan adósságfelhalmozást, mely csak valamifajta apai adósságelengedéssel nullázható – példá ul annak belátása nyomán, hogy épp ő kényszerítette a fiút hazudozásra. Miközben a vers ebbe az irányba tereli az olvasót, ugyanez a belátás teljességgel hiányzik abból a levélből, melyben Wordsworth a versbeli fiúalak alapjául szolgáló valós Edwardról (Basil Montagu fiáról) ír, akinek nevelése pár évig Wordsworthék gondjaira volt bízva. Az illető levélben Wordsworth a gyerek folytonos hazudozása fölött aggodalmaskodik, kifejezve, hogy a fiú „fizikálisan” rendben van, ám „erkölcs szempontjából bőven van ok aggodalomra [ quite well quant au physique, mais pour le moral il-y-a bien à craindre]”, ugyanis „hazudik, mint egy kis ördög [lies like a little devil ]”. 14 Az alcím nem egyszerűen hazugságról, hanem a hazudás „művészetéről” (art ) beszél. A szót Wordsworth később, a vers 1800-as újraközlésekor „gyakorlatra” ( practice ) cserélte. Ha művészetről van szó tehát, akkor első sorban művészi gyakorlatról, produkciós eljárásról vagy technikáról lehet szó, egyfajta hazugsággyárról, a latin ars , vagy az annak 12 Wordsworth műve ennyiben Rousseau Vallomásai nak Marion-epizódját, az ifjú Jean-Jacques alkal mi hazugságát (a cselédlány elleni hamis vádját) idézi. Az epizód és a későbbi önmentő kommentár sokrétű elemzését, a hazugság pillanatnyi fikcióként s ennyiben teljességgel ártatlan kijelentésként való értelmezését lásd: Paul de Man , Mentegetőzések ( Vallomások ) = Az olvasás allegóriái. Figurális nyelv Rousseau, Nietzsche, Rilke és Proust műveiben, ford. Fogarasi György, Magvető, Budapest, 2006, 323–349. 13 Itt vitában állok Bialostoskyval, aki szerint a fiú még nem hazudhatott ezen a ponton, ezért nem lehet oka szégyenkezni (Bialostosky , i. m. , 232). 14 Idézi: Brett – Jones , i. m. , 273. Lásd ehhez még: Roderick McGillis , „He Lies Like a Little Devil.” Wordsworth’s „Anecdote for Fathers,” 1798 to 1845, English Studies in Canada 10.1, 1984/március, 50–61. Ettől alapvetően eltérő, politikai kontextust sejt Wordsworth figurális beszéd iránti érdeklődése mögött John Bugg, aki a felségárulás vagy lázadás megelőzése érdekében a gyülekezést és nyilvános politikai véleménynyilvánítást korlátozó 1795-ös törvények (Treason Act, Seditious Meetings Act) felől magyarázza a jelenetet, és azon keresztül azt, hogy miért foglalkoztatta Wordsworthöt ekkoriban „a megkerülő beszéd »művészetének» felszabadító ereje”, lásd: John Bugg , Five Long Winters. The Trial of British Romanticism, Stanford University Press, Stanford, 2014, 160.
