Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Orosz István: Emlékek apámról IX.
51 reprodukciókkal volt tele. A Majálistól az Ásító inasig, M. S. mestertől Bernáth Aurélig ott volt a klasszikus magyar festészet színe-java és az európai művészetből is sok jeles darab. Nem hiszem, hogy a MÁV-nak bárki megköszönte volna a vizuális nevelés terén kifejtett tevékenységet. Én most megteszem. A művészetek „elvetemültebb” irányait a kecskeméti „edvinisták” révén kóstolgattam. Két, nálam alig nagyobb fiú, a kecskeméti feLugossy „Laca” és a hatvanas évek második felét a városban töltő efZámbó „Öcsike” voltak a hangadói, vagy inkább mágnesei a gesamtkunstos társaságnak (Provaznik Géza, Barvich Iván, Terebessy László, Hideg Antal neve jut még eszembe), akik a hagyományos irányzatok közül legföljebb a dadalizmust tudták tolerálni, és elvetettek mindent, ami a polgári életformára csak egy kicsit is hasonlított. Képekkel még alig, inkább versmondóként vettem részt az edvinista szeánszokon, s emlékszem, sajnálkozva néztek rám, amikor a főiskolai terveimről hallottak, lesújtó véleménnyel voltak ugyanis mindenről és mindenkiről, aki kapcsolatba került az állami intézményekkel, bár azt hiszem, a hivatalok szemében meg ők lehettek a szálkák. A zebegényi siker ahhoz ugyan elég volt, hogy úgy döntsek, megpróbálom az Ipart, ahhoz azonban kevés, hogy elhiggyem, föl is fognak venni. Úgy képzeltem, és a főiskoláról szóló hírek is ezt erősítették, hogy első nekifutásra nem lehet bekerülni. Legföljebb a második-harmadik alkalom szokott sikeres lenni, különösen úgy, ha a felvételiző közben szert tesz valami szakmai előképzettségre. A grafika szak esetén a nyomdászatban szerzett jártasság számított hasznos tapasztalatnak, vagyis a főiskolára beadott felvételi kérelem mellett jelentkeztem ipari tanulónak a kecskeméti Petőfi Nyomdába. A nyomdai felvétel, a tiszta ötös érettségi birtokában, sokkal járhatóbb dolognak, szinte biztosnak tűnt, noha apám, akiben volt némi aggodalom, nehogy az ő rovott múltja miatt essen kútba ottani továbbtanulásom, úgy döntött, találkozót kér az igazgatótól, Ablaka Istvántól, akit ismert valahonnan. A találkozóra engem is magával vitt. Ablaka elvtárs vár minket, mondta a titkárnőnek. Nem emlékszem, hogy az elvtárs titulust máskor is használta volna, értetlenül néztem rá, bántott, hogy látnom kell megalázkodni, és tudni, hogy miattam teszi. A megszólítás egyébként nem hatotta meg a titkárnőt, fél órát várakoztatott bennünket, s alighanem az igazgatót sem, mert a nyomdába végül nem nyertem felvételt. A dolog nem viselt meg különösebben, mert amikor az elutasító végzés megérkezett, már három napja a kezemben volt az Iparművészeti Főiskola értesítése, fölvételt nyertem a Typografika tanszék szeptemberben induló első évfolyamára. (Vagyis már főiskolásként folytathatom...)
