Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Orosz István: Emlékek apámról III.
103 tartják. A tisztek nemigen vesznek rólam tudomást. Megismerkedtem azonban az alakulatnál Muraközy Gyuszival, Jobbágy Karcsival, Romhányi Jóskával, ha jól emlékszem, mindhárman hadapród őrmesterek, s együtt laknak. Gyakran járok hozzájuk, kitűnő honvédségi – rádiójuk van, együtt hallgatjuk a külföldi híreket a nyugati német front összeomlásáról. Romhányi énekkart szervez, ebbe is belépek. Egy vasárnap meglátogat Nagy Micu, biciklivel jött ki Szombathelyről, már nem tudom, honnan értesült róla, hogy itt vagyok. Ez épp a nagy szombathelyi bombázás napja, félelemmel tele megy vissza délután. Lakásuknak, édesanyjának szerencsére nem történt baja. Március végén megindul a nagy szovjet támadás. Mi legyen, átállunk, tovább megyünk – fontolgatják a katonák egyre nyíltabban. A tisztek a továbbmenetelt választják. Apám tetemes pénzt ad Muraközy Gyusziéknak – kölcsön. Mi maradunk, nem hagyjuk el az országot. Apámék beköltöznek Ödi bácsiéktól a faluba. Én civilbe öltözöm, a katonák nem keresnek. Másnap ott vannak az oroszok. Azonnal, szinte szemben a nyugat felé tartó oroszokkal indulunk Szombathelyre. Nem tanácsos ebben a sváb faluban maradni, nem tanácsos azért sem, mert engem sokan láthattak katonaruhában, s beárulhatnak. Az oroszok ránk sem hederítenek. Késő délutánra holtfáradtan érünk Szombathelyre. Csak azt tudtuk magunkkal hozni, amit gyalogmenetben cipelni bírtunk. Ödi bácsiék sem maradtak Pornón, de hamarosan visszatértek. Ödi bácsi később Körmenden lett beosztott gyógyszerész, az ötvenes évek derekán halt meg, egyszer még meglátogatott bennünket Kecskeméten. Fiai most Szombathelyen élnek, édesanyjuk néhány éve halt meg. Különösen Öcsiékkel (Dönciékkel) tartjuk a jó rokoni kapcsolatot. Fia most végzi az egyetemet történelem– könyvtár szakon, Eötvös-kollégista, a Koll. ifjúsági titkára. Muraközy Gyusziék szovjet fogságba kerültek. Egyikükkel sem találkoztam azóta. Sajnálom, hogy nem tudtam korábban, hogy apám P-ban találkozott Romhányi Józsefékkel. Romhányit én is ismertem, kezdő rajzfilmesként többször is leültem a Pannónia Filmstúdió büféjébe, hallgatni a „Rímhányót”, aki a társaság központja volt. Nemcsak a magyar filmek szövegeit szállította, a Lúdas Matyit, a Hófehért, a Mézga családot, de ott készültek az általa szinkronizált amerikai sorozatok is, például a Flintstone család. Már csak a lányát hívhatom föl, Ágit, akivel 1984-ben Rómában ismerkedtem meg. Együtt jártuk a várost, vagy ültünk a magyar akadémia tetőteraszán, beszélgettünk, rántott padlizsánt ettünk (Dóra sütötte), Chiantit ittunk, és fogalmunk sem volt, hogy apáink negyven évvel korábban már ismerték egymást, igaz, kevésbé idilli körülmények közt. Megtudom, hogy édesapja valóban orosz fogságba esett, egy Ural mögötti táborba került, ott volt 1947-ig. Átélt ugyan egy tífuszt, de hála humorának, meg annak, hogy énekkart, zenekart szervezett ott is, nem volt nagyon nehéz sorsa. Az oroszok megbecsülték a művészeket. Szombathelyen egyetlen éjszakát (vagy még egy napot?) töltöttünk. A református templom alagsorában. Gyalog indultunk tovább, aztán egy szovjet teherautó fölvett bennünket, így jutottunk el Celldömölkre. Onnan már vonat is ment Pápára, Kisbéren át Székesfehérvárra, Fehérvárról Pestre. Nem sokkal Pest előtt szovjet katonák leszedték a vonatról a férfiakat. Apámat öregnek találták, rólam azt hihették, hogy súlyos fejsebem van. Ellopta ugyanis valaki a kalapomat, s hogy a hűvös hajnali időben ne fázzon a fejem, egy törülközőbe csavargattam. Kelenföldön szálltunk le, talán nem is ment tovább a vonat. Hallottunk a főváros borzalmas pusztulásáról, s míg a töltésig nem értünk a mai Bartók Béla úton, azt gondoltuk, túloztak. Onnan kezdve szinte csak romokat láttunk. Pista bácsiékat kerestük a Tarcali utcán, már nem laktak ott a romos házban, a szemközti villából Ernő bácsi látott meg bennünket. Az ő Hegyalja úti lakásukat találat érte, romba dőlt. Bözsi néni azonnal meghalt ott az óvóhelyen, nagyapám még élt néhány napig. Panniék is ott voltak, ők épen maradtak, már visszamentek Csépára, nagymamát is magukkal vitték. Épségben maradtak Pista bácsiék is, harmadik kislányuk, Ilike az ostrom alatt az óvóhelyen született.
