Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Acsai Roland: A múlttaurusz (dráma)
9 vadászokba botlottam. Ilyenkor megpróbáltam minél több fácánt elriasztani a környékről. A vadászok nem értették az igyekezetemet. Azt mondták, hogy számukra a fácán olyan, mint nekem a csirke. Én viszont az ő logikájukat nem értettem. Miért nem esznek ők is csirkét? De azon a napon nem a fácánok érdekeltek, hanem az egyik öreg gesztenyefa, aminek a törzsén egy odú sötétlett. Nem nagy odú, csak akkora, hogy egy gyerekkéz, vagyis egy olyan, mint az enyém, éppen beférjen rajta. Arra készültem, hogy kifosszak egy seregélyfészket. Mert az odú jogos tulajdonosai a seregélyek voltak. Megálltam a fa alatt, és kisvártatva meghallottam a halk csivogást, mintha a seregélyfiókák két etetés között álmukban beszélnének. A fatörzsnek támasztottam a biciklit, felálltam a nyeregre, és mászni kezdtem. Mivel az odú nem volt magasan, hamarosan elértem. A fiókák a fa legbelső évgyűrűinek közepén kuporogtak. Úgy éreztem, mintha évtizedek választanának el tőlük – mintha az időbe nyúlnék vissza, amikor bedugtam a kezem az odúba. Lehunytam a szememet: először a nagyapámat láttam meg, ahogy sok évvel azelőtt hazafelé tartott a kubikostalicskájával, azzal a talicskával, ami jóval később az udvarukon rozsdásodott, és néha tologattam. Aztán még beljebb toltam a kezem az üregben, és dédapám képe jelent meg előttem, ahogy a tehenével szántott. Aztán a következő pillanatban megérintettem az egyik tollasodó madarat. De mintha nem is egy madárfiókát, hanem magát a fa szívét érintettem volna meg. Ott dobogott a kezemben. És a szívem is együtt kezdett dobogni vele. Együtt dobogni a fa szívével, a fácánokéval, a vízben lapuló törpeharcsáéval... és itt a vége. (megint visszatérünk a jelenbe) N: Arra kért, hogy mesélj a gyerekkorodról, aztán meg azt mondta, hogy most ő fog mesélni az ő gyerekkoráról. F: És elmondta ugyanazt a történetet, amit az előbb én meséltem neki. Csak úgy, mintha ő lett volna a főszereplője. (megint a múltban vannak, a kislány hangja hallatszik) R: Amikor kicsi voltam, nem városban laktam, hanem vidéken, mint a nagymamáék, és kimentem egy helyre, amit Fácánosnak hívtak, mert sok volt ott a fácán. Biciklivel mentem, és megálltam egy fa alatt, amin volt egy lyuk, egy odú, és csipogott benne valami. Én felmásztam a fára, nagyon magas volt, de nem féltem. Nagyon ügyesen tudtam fára mászni. Aztán beledugtam a kezem az odúba, és megérintettem a nagypapát, meg a dédpapát, és nagyon örültek neki, hogy az unokájuk megsimogatja őket. Aztán kivettem a nagypapát is meg a dédpapát is az odúból, meg a dédpapa tehenét is, és hazavittem mindhármat. Otthon egy cipősdobozba tettem őket, amit papírral béleltem ki, és mindennap megetettem őket szöcskével. F: Szöcskét ettek? R: Igen. Meg tésztát. Feltét nélkül, ahogy én szeretem. F: A tehén is?
