Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 2. szám - ***: A csapatépítő (Staar Gyulával Németh Géza beszélget)
83 – Utánanéztem, a belépésedet követő harmadik évben, 1977-ben jelent meg a lapban az első interjúd. Ha már a digitális archívumot böngésztem, az is kiderült számomra, hogy az interjúkészítésnek, a tudományművelő ember bemutatásának nem voltak hagyományai a Természet Világá nál. Éva és Jóska ugyan nagy ritkán elejtett egyet-egyet, de ezt a műfajt igazából te honosítottad meg. Ráadásul egy olyan személlyel, aki... De ezt inkább mondd el te. – 1977-ben Magyarországra jött Paul Dirac Nobel-díjas angol fizikus, a kvantummechanika egyik megalapozója. Személyében a világ legrosszabb interjúalanyát fogtam ki, mert ő a fizika szófukar óriása volt. – Egészen kiváló indulás – mondta Balázs Nándor, Einstein egykori asszisztense, amikor megtudta, hogy Dirac-kal is készítettem interjút. Pedig ez a beszélgetés szenvedés volt számomra, még ha oly megtisztelő is. Lett azonban egy nagy hozadéka, elmélyítette barátságunkat Vekerdi Lászlóval, aki megdicsért ezért a teljesítményért. – Aki ismeri ezt a hallgatag óriást, az tudja, hogy itt most csoda történt. Neked megnyílnak az emberek, ezt csinálnod kell! – lelkesített. Hittem is, nem is, de bogarat ültetett a fülembe, és tudtam, hogy Laci bácsi baráti bátorítása mindig elkísér. – Összeszámoltad, hány hosszabb interjút készítettél a pályafutásod alatt? – Elkezdtem, de aztán abbahagytam. Száznál biztosan többet. – Itt még a töredékükre sem tudunk kitérni, de azt tudom, hogy ha a kedvenceidet kellene megnevezni, az említett Vekerdi László mellett Simonyi Károly lenne a másik. Vele hogyan ismerkedtél meg? – A fizika kultúrtörténete című könyvének első kiadása 1978-ban jelent meg, sokakkal együtt engem is belelkesített. Ekkor jött a gondolat, hogy vele is kellene beszélgetni. Azt tudtam, hogy a könyv hogyan, miért született. Simonyi Károlyt 1956-ban a KFKI forradalmi bizottsága elnökének választották, utána, bár saját elhatározásból, de ott kellett hagynia az intézetet, majd a Műegyetemen is gondjai származtak ebből. Ő végül kiútként a könyvírást választotta. Ennek előzménye az volt, hogy a műegyetemisták felkérték, hogy a várbeli kollégiumukban tartson előadásokat. A fizika kultúrtörténetéről beszélt, szerteágazó kulturális beágyazással. Fantasztikus sikere lett. Ezt követően az ELTE-ről is megkeresték, ahol azután a Múzeum körúton, a híres XI. teremben zajlottak a teltházas Simonyi-előadások. Később megírta mindezt egy szenzációs könyvben. A már említett Kunfalvi Rezső, a hazai fizikaoktatás egyik legendás alakja akkor már újra lapunk szerzője volt. Még a harmincas években kezdett írni a Természettudományi Közlönybe, aztán biztatásomra, sok éves kihagyás után folytatta. Ő jól ismerte Simonyi Károlyt, és segített abban, hogy összehozzon bennünket egy beszélgetésre. A lakására mentem, a Rózsadombra, ahol azután oly sokszor megfordultam. – Közismerten rejtőzködő, majdhogynem remeteként élő ember volt. Könnyen megnyílt neked? – Igen, viszonylag könnyen. Talán látta bennem az őszinte érdeklődést, és tetszhetett neki, amit kérdezgetek. Az első interjút még jó néhány követte, nekem mindegyik élményt jelentett. Elmondhatom, atyai barátság alakult ki közöttünk.
