Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Kállai Katalin: Hatáshalász szerelmek (Réczei Tamás: Nagyon kell szeretniök!)
109 imből megismert történeteket), mégis „meglepődik”, amikor Réczei megosztja vele nagyívű terveit a felolvasószínházi sorozatról. (A kifejezés negatív, illetve pozitív töltetét nem vizsgálja.) A Réczei által dramatizált szövegeket, mint láttuk, a „könyveimből megismert történeteknek”-nek titulálja, majd ezt finomítja tovább az „egy-egy általam megírt párkapcsolati történet” kifejezéssel, hogy aztán a létrejött előadások profi színészeire utaló álszerény bonmot után (Kakukktojásként egy amatőr is akadt köztük: az első előadáson én olvastam fel Szabó Lőrinc szövegeit.) az „általam leírt valós történetek”-kel tegye fel az i-re a pontot. A kiemelt szerepet kapó bevezető textus szerzőjének önreflexiói után nézzük, miről árulkodnak maguk a szövegek... Ám előtte még meg kell említeni azt a Réczei-könyv keletkezéstörténetében szintén fontos szerepet játszó tényt, hogy az általa rendezett előadásokat szegedi, illetve budapesti egyetemi hallgatók filológiai munkája nyomán föltárt dokumentumokból állította össze. („Nagyon sokat tudnak a kutatószeminárium hallgatói segíteni, hiszen az előadások szövege kizárólag dokumentum, amelyeket ők maguk kutatnak ki és fel.” – „ Engem is felkavar ”– Réczei Tamás az Így szerettek ők sorozatról, Színház.org, 2017. január 7.) Nyáry (tematikus) kiindulópontnak tekintett szövegeihez hasonlóan a Nagyon kell szeretniök! szövegeinek műfaja szintén kérdéses. A meglévő műfajok közül elsőre a dokumentumdrámához közelít, de, mint látni fogjuk, ennek is inkább csak az első fele igaz. Réczei maga „minidrámának” aposztrofálja az összesen tíz darab felolvasószínházi szöveget, ám drámaként nem tesznek maradéktalanul eleget a „jelenidejű interperszonális történés” műfaji követelményének. A szereplők eredeti dokumentumokból összeollózott szövegei (eltekintve egy-két rövid, „átkötő” mondattól) sok esetben (1) nem, vagy csak látszólag hoznak létre interperszonális kapcsolatot, (2) a dramatizált forma jelenidejűsége lényegében egy múltban játszódó epikus történéssort takar. A szereplők elbeszélnek egymás mellett, oratorikus megszólalásaikkal többnyire nem közvetlenül, csupán tartalmilag reflektálnak egymásra, idézik meg az emlékeiket, mondanak el a saját műveikből vett, odavágó részleteket. Más szóval a szövegtöredékekből egyfajta „áldráma”, „látszatdráma” keletkezik, amely szándéka szerint – a maga sajátos műfajában – a lehető leghitelesebben eleveníti fel a valóságos biográfiai történetelemeket. Ez egyben azt is feltételezi, hogy a valós események konfabulációja nem (maximum a szerkesztés sugallta tendenciákat tekintve) kap szerepet a szövegben. A Nyáryéval ellentétben Réczei szövegének épp ez a legfőbb erénye. A szubjektív értelmezésnek is teret engedő interpretáció helyett a szigorúan vett tényekre koncentrál, miközben nagy magyar írók és költők – Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, József Attila, Molnár Ferenc, Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Márai Sándor – magánéletének legintimebb részleteit tárgyalja. (Adyét kétszer.) A keletkezésüket tekintve színházi szövegkönyvnek készült textusok dokumentumjellege természetszerűen hozta magával a felolvasószínházi formát. A hagyományos értelemben vett színházi előadás nehezebben tűrné azt a fajta, sokszor körülményesen dekódolható vibrálást, melyet a vendégszövegként funkcionáló, más-más térben és időben keletkezett dokumentumok (széppróza,
