Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Nyerges Gábor Ádám: Biográfia és én-konstruálás Orbán Ottó életművében
97 években –, akkor az Orbán Ottó-féle líra már könnyedébben integrálódhatott az akkori kánonba, s az orbáni szubjektum-nélküliség, vagy inkább úgy fogalmazok, individuum-probléma kevésbé tűnt föl, sőt az időközben jelentkező újabb lírai törekvések fényében jószerivel már fel sem tűnt, noha költészetén a gyanú árnyéka rejtve mégis rajta maradt.”35 Ennek oka pedig, hogy az úgyneve zett lírai „posztmodern fordulat” után „ugyanez az individuum-probléma újra előkerült, csak épp ellenkező előjellel, mint korábban. Az új kritika ekkor az orbáni líra és versbeszéd legnagyobb problémájának a túlzottan is, túl direkten is határozott személyiséget láttatja, amely személyiségnek és a rajta keresztül megalkotásra kerülő beszédnek a hitelességét vonja kétségbe a posztmodern korszakban.”36 Mivel „az értékek relativizálódásának idejében, amikor nem beszélhetünk centrális igazságokról, vagy pontosabb így: igazságról, amikor valójában nincs mihez viszonyítani, s amikor a klasszikus modernséghez mérve is az individuum elemeire esik szét, akkor csak beszédmódok és szubjektumok hierarchizálatlan egymás mellett létezéséről szólhatunk, amiben az én-nek nincs kitüntetett szerepe” . 37 Ebből a paradigmából, líraértelmezési horizontból nézve könnyen belátható, miért tűnhetett Orbán Ottó költészetének nagyszabású kísérlete, tehát az én egységes egészként való elgondolásának és felmutatásának pályája egészén végigvonuló törekvése, a változékonyságot nem egy töredezett vagy többnemű, hanem egyazon egységes identitás szerves alkotóelemeként elgondoló felfogás megkésettnek vagy avíttasnak, de legalábbis a regnáló véleményformáló paradigmába nem problémátlanul beilleszthető teljesítménynek. Emiatt jut Dérczy arra a következtetésre, hogy Orbán pályaképének (vagy legalábbis: befogadástörténetének) fő kérdése ez a bizonyos „egyéniségprobléma ”: „Tehát annak, aki meg akarná írni Orbán Ottó költészetének történetét, azt kellene megírnia, (...) miképpen fogható föl egy olyan költészet és beszédmód, mely ugyan a befogadás számára alapvetően mindig azonos és állandó (vagy legalábbis viszonylag keveset változó) struktúrákat, poétikai és nyelvi, szemléleti és világképi értékszerkezeteket kínál föl, a hatása és értelmezése mégis koronként akár homlokegyenest ellenkező lesz.”38 Egyben ez a belátás és helyzetelemzés szolgálhat talán legékesebb magyarázatul arra, hogy rendre miért pozicionálja magát (ismételten: verses és esszé- vagy interjúbeli megnyilatkozásaiban egyaránt) Orbán Ottó tragikomikus módon rossz korba született, megkésett, fonák módon (irodalmi értelemben véve) konzervatív alakként, mely szerepkört-pozíciót afféle sajátos Don Quijote-pozícióként értelmezek. Nem véletlen, hogy Orbán egyik kedvelt paradoxa, a balek-értékőrző (anti)hősé egyik legkorábbi megjelenési formájában, A föltámadás elmarad kötet Ugatás üdvösségért című ver sében így, a „balekség” toposzát épp La Mancha lovagja figurájának megidézével összekapcsolva tűnik föl, akinek szélmalomharcában egyszerre fedezhető föl a megkésve, rossz időbe született hős figurájának szomorú komikuma és dacos, kvázi-heroikus egyedisége, vállalt szubjektivitásának, a társadalom egészéhez asszimilálódni való képtelenségének pozitívként megítélt felfogása is.39 Ezt a szerepfelfogást a legszemléletesebben talán a Cédula a romokon esszékötet Önarckép mocsári szörnnyel című írása tükrözi (mely egyszersmind az Egyik oldaláról a másikra fordul; él kötet fülszövegeként is szolgál): 35 Uő , i. m. , uo. 36 Uő , i. m. , 14. 37 Uő , i. m. , uo. 38 Uő , i. m. , 15. 39 „nincs több álmatag utazás, a nyomorral szembesít minden ismeret, / a gyászos magánügy gyászosabb közügyekre kancsít, / (...) / halandó vérem és valóm, hasadt tudatom vörös remekműve, / ki kőszén-orral utálod egy-a-sok közül emberarcomat, / tátsd ki a szád, te néma, a mozdulatoddal ugasd, / (...) / sejt a sejtnek, csont a csontnak jelentse, / nád-dárdájával a balekok balekja, Don Quijote eljött / a fekete szélmalommal vívni”. Orbán Ottó, A föltámadás elmarad , Magvető, Budapest, 1971, 117.
