Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Nyerges Gábor Ádám: Biográfia és én-konstruálás Orbán Ottó életművében
95 felől közelítve levezetett) identifikációs folyamatleírásba, vallomásba ütközünk a Honnan jön a költő? egy másik fontos szöveghelyén is: „ A föltámadás elmarad verseiben éppúgy meg található más költők rám tett hatásának nyoma, mint korábbi köteteimben, de a viszonyom ezekhez a költőkhöz alapjában más lett. Hatottak rám, ez volt az egész. A szó köznapi értelmében hatottak rám; mondhatnám, a szarkaösztön működött bennem, egyszerűen nem volt szívem otthagyni valamit, ami olyan csábítóan csillogott. De a hatástól többé nem vártam mást, mint bármelyik költő; időleges fölfrissülést, a meleg fürdő pezsdítő hatását a bőrömön; a csontjaimig többé nem ért a melege. Mármost hogy miért? Azért-e, mert csontjaim csak időközben lettek? Kétségkívül magyarázat lehetne ez is, de ez a magyarázat bosszantóan biblikusnak tetszik. » A tékozló verstolvaj megtérése. « A baj csak az, hogy engem már a romlásba is az » egyénietlen « egyéniségem vitt, kellett tehát csontnak lenni eszmei lényemben korábban is, legföljebb nem egészen tudtam, hogy mi az; másfelől viszont »egyéni « egyéniségként sem tértem jó útra, gyűjtögető életmódom megátalkodottan tovább folytattam, fütyülve az illemszabályokra, mint eddig is, igazi vadorzóként. Épp csak többé nem vártam valami olyat a verstől, amit csak naiv fiatalember várhat tőle, hogy irodalomként is a csontomig hasson; az irodalomtól azt, hogy megoldás lenne bármire, akár csak arra, hogy én magam hogyan írjam verseimet. Az eltelt évek valahogy mégiscsak fölszabadítottak. Többé nem kellett teljes lényemet ütköztetnem azokkal a költőkkel, akiktől valamit el akartam tanulni. Valami megszilárdult bennem. De ez a valami nem csak a háborús csontozat volt, illetve az, de valamiképpen az irodalom által is megedzve, hisz csalódni csak azért csalódhattam az irodalomban, mert már otthon voltam benne. Gazdagabban a fölismeréssel, hogy még az olyan változékonyság is, mint az enyém, rejt valami szilárd magot28 ; legföljebb ez a mag egyébben sem szilárd, mint a kitartásban, mellyel ja (Kabdebó Lóránt 1987–88-ban, vele készített életműinterjújában). Orbán Ottó – Kabdebó Lóránt, i. m., 235. Az említett cikkben így fogalmaz Lengyel (az angol nyelvű írást saját nyersfordításomban idézem): „Egyik mesterének, akinek igen sokat köszönhet, egy alkalommal tudtára adta, hogy számos másokhoz tartozó szó [az eredetiben: „many words of others” – Ny. G. Á.] hallható a verseiben; Orbán erre, büszkeségében megsértve, egy esszében reagált. Kritikusai, köztük én is, megpróbálva helyrehozni a helyrehozhatatlant, rámutattunk ezekre: Pilinszky szikár verselésére és Ginsberg zabolázatlan szabadversformájára. Válasza e jogtalannak érzett vádakra egy fél esszékötet et tett ki ( Honnan jön a költő? , 1980). Új verseskötetében viszont ( Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek) a következő sorokra bukkanunk Egyéniség című versében: „Fiatal fejjel egyéniség akartam lenni, / ezért aztán kiraboltam Ginsberget és Pilinszkyt; / megvártam, amíg befordulnak a sarkon, és zutty... / Ma már fütyülök az antológiákba zsúfolt lehetőségekre”. Ez azonban nem más, mint egy már jóval korábban végbement változás regisztrálása. A felnőttlét, érettség és egyediség jeleié. Orbán ma már megengedheti magának, hogy ne törődjön az antológiákkal, a mások által kínált költészeti lehetőségekkel, hiszen ma már nem kell keresgélnie saját egyéniségét, költői hangját és világát. Ezek megléte tényszerű és tagadhatatlan.” Lengyel Balázs, Vintage poetry in. The New Hungarian Quarterly , 1985/97, 167. 28 Weöres és Illyés kapcsán is hasonló szavakkal fogalmaz meg hasonló jelenséget („egyéniségproblé mát”) Orbán: „Ha ez nekünk hihetetlenül hangzik is, Oklahomából nézve Weöres és Illyés sok tekintetben rokon költőnek látszanak. Épp legnagyobb erényük, egyéniségük mindent vagy majdnem mindent magukba olvasztani képes hódító ereje látszik kaméleon természetű barokknak, színes gyöngeségnek. Röviden: a hozzászólók egy része a jellegzetesen magyart hiányolja Weöresből, és – itthon hasznosítható tanulságként említem – a beszélgetés során szóba került Illyésből nem kevésbé. (...) »Hanem – fejeztem be – egyvalamit ne felejtsünk el. Ennek a próteuszi alakzatnak vasból van a gerince; a szemre állhatatlan gomolygásnak szilárd magja van, melyet ha másról nem is, makacs vonzásáról biztonsággal fölismerhetünk: Illyésnél a »nép« eszméje, Weöresnél – képzeljünk el egy fordított atommodellt – maga a mindenség a mag – a kiindulópont ellentétes, az eredmény mégis hasonló: a költészetükön átsugárzó, a kétségbeesés hangszerén is játszó, mégis mindent magába békítő ember- és emberiségszeretet.« ” Orbán Ottó, Oklahoma aranya = O. O., Cédula a romokon. Esszék és egyéb arcátlanságok , Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1994, 37.
