Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - ***: Tanyán élő értelmiségiek (Kriskó János beszélget Balanyi Zoltánnal, Lakó Andrással és Bérces Dórával)
79 – Kellően inspiratív tud lenni az alföldi, tanyás környezet a szobrászi működésedhez? – Mindenképpen. Egyrészt nyugalom van, másrészt gyönyörű környezetben áll a házam. A balatonihoz lehet, hogy nem mérhető az itteni környezet szépsége, de akkor is: itt vagyok itthon, senki nem zavar. Amikor a Petőfivárosban egy kicsit faragtam a követ hátul az udvarban, a szomszéd azonnal átszólt, hogy a szél átfújja a kőport a telkére, és a szamóca ettől nem lesz képes beporzódni, oda a termés. Abba kellett hagynom. Rájöttem, hogy ott hosszú távon nem leszek képes dolgozni, kellett egy olyan hely, ahol nem zavarok senkit, és ahol engem sem zavarnak, tehát mindenkinek jó. Ezzel együtt, aki kíváncsi rám meg a szobraimra, itt is megtalálhat bennünket. A szobrok az útról is jól látszanak. – A szobraidon is látszik, hogy te az emberi beavatkozást is csak valami nagyon természetes módon tudod elképzelni és elfogadni. Ritkán használsz a szobraid elkészítéséhez gépeket, áramot, és amit csak lehet, kétkezi munkával oldasz meg. Ez az első időktől így van? – Pár év kellett hozzá, hogy kialakuljon. Minden annak a következménye, hogy elkezdtek az ajtók kinyílni előttem, és megéreztem szobrászként a felelősségemet. Alapállásom az, hogy hiszek Istenben. Ennélfogva a teremtett világba csak annyira nyúlhatok bele, amennyi ebből rám van bízva. Nem mondhatom, hogy teremtek, én legfeljebb alkotni tudok, mert ember vagyok. Az Isten pedig Isten. Ez hit kérdése, azzal tudok erről beszélgetni, aki ezt hajlandó meghallgatni vagy elfogadni. Az alkotó, átalakító erőből én kaptam egy picikét, és ezt a lehető legkevesebb beavatkozással szeretném elérni. Nem teszek olyat, ami már sértené vagy bántaná a Teremtőt. Inkább csak azt szeretném, hogy a dolgok megmutathassák magukat. Ezért készült az első malom, ami szinte magát csinálta. Célom volt kivenni belőle az emberi beavatkozásnak azt a számomra túlzott részét, ami egyébként ma teljesen hétköznapi, bevettnek és normálisnak tűnik. Ám az eredményét látva, ha szétnéz az ember a világban, akkor ez átgondolásra szorul. Főleg most, hogy ébredezik az egész nyugati civilizáció, és rájön, hogy valamit kezdeni kellene a bolygóval ahhoz, hogy megmaradjon. A szobrászatom is ennek egy része, nem ilyen tudatosan, nem erre építve, hanem egyébként is, bár most, hogy erről beszélgetünk, most esik le: tulajdonképpen tökéletesen illeszkedik bele. Amiért még ilyen kézműves módon faragom, alakítom a szobraimat, az nem a mai életünk sebessége. Mindenütt őrült a tempó, rohan az élet, szerintem csak belehalni lehet. Ezért a számomra legfontosabbat, a szobrászatot nem vagyok hajlandó másként, mint a saját tempómban végezni. Csak így tudok létrehozni valamit, ami reményeim szerint maradandó. Hogy így lesz-e, az majd kiderül, ezt eldönteni már nem az én dolgom, csak azt tudom biztosan, hogy itt nem fogok engedni abból, amit a magam számára megfogalmaztam. – Annak, hogy másoknál korábban rájöttél a bolygó esendőségére, van szerepe abban, hogy egy tanyán élsz? – Biztosan van. Mint ahogyan az egész gyerekkoromnak, meg annak, amit kaptam, így együtt. Felfoghatatlanul sok szempont szerint alakul egy ember élete vagy pályája. Eleve azért jöttem ide, mert ilyen életet szerettem volna élni, és miközben az ember éli a maga választotta életet, számos más vonatkozás is
