Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Novák László Ferenc: Zöldség és gyümölcs a Duna–Tisza közi Homok- hátság középső vidékén a XVII–XVIII. században
54 elterülő szőlőhegyet Tormás nak nevezték el, tulajdoníthatóan annak, hogy itt bőségesen megtermett ez a zöldségféle. Ennek ellenére a városi iratok nem szólnak róla (talán a törökök sem szerették), viszont néhány esetben a város konyhájára vettek belőle, de nem a helyi piacon. Érdekes módon 1732-ben a „Pesti Vásárban” „Tormát” 11 és fél dénárért, majd 1736-ban „Tormaert 5” és „ Petrise’le’m tőért 15” dénárt fizettek a helyi árusnak. Fogyasztás céljából a karógyökeret fel kell reszelni az arra szolgáló eszközzel. A város konyhájára például 1717-ben 30 dénárért vásároltak „Tormareszelőt”.82 Az ételekből nem hiányozhatnak a fűszerek, azok adják meg annak sajátos ízét. A XVII. századi konyha talán legfontosabb fűszere a só és a bors, valamint más fűszernövények, mint a sáfrány, gyömbér, kömény. A sótömböket Máramarosról a Tiszán úsztatták le hajón Szolnokra, s az ottani sóházból hozhatták a kőrösiek is. A városi tanács emberei, ha ott jártak, sóvásárlással is megbízták őket. Például 1668. május 22-én „Négy Keő Soót hozattunk Szolnokbúl Czuzaival s. Daroczival 1. Arany’ Kékkővet vettűnk dn 8. Kékkővet vettűnk dn 5. Vettűnk egy Keő Soót flr 1. dn 10”.83 A XVII. században jelentős kereskedelmi tevékenységet folytattak a Gömör-Kishontból jövő rimaszombatiak, de Debrecenből is érkezett kereskedő Nagykőrösre. Például 1626-ban „9 hian 6 szaz sot vőttűnk Dőbrőczőni Nagÿ Andrastul fl 944 dn 60 Körmöczy penzen”, más alkalommal „355 Sott wöttunk Dőbrőczöni Embertull fl 536 dn” – jegyezték fel a kiadások között.84 A bors bizonyára már a korábbi évszázadokban is fontos fűszernek számított vidé künkön, azonban a történeti források hiánya miatt csupán a XVII. századtól lehetséges dokumentálni annak meglétét.85 Nagy tömegben a török kereskedelem útján került Budára a XVI. században,86 bár nincsen adat rá vonatkozóan – feltételezhetően a fekete borsot forgalmazták –, így Nagykőrösre is elkerült, s a XVII. században már a legfontosabb fűszernek számított. 82 MNL PML NkV SzK 1717/18, 42. pag. 83 MNL PML NkV 1668/69. máj. 22.; A kékkő nem ásvány és élelmiszer, hanem fertőtlenítő, gombaölő szer (manapság is forgalmazzák, rézgálic néven), de népi elnevezése: kékkő . A juhok nyírása alkalmával kékköves vízben fürdették, hogy fertőtlenítsék a rühöktől a jószágot. A XIX. század végi peronoszpórafertőzés elterjedésével a szőlő és egyéb kerti növények legfontosabb permetezőszerévé vált. 84 MNL PML NkV SzK 1626/27. 85. pag. 85 A trópusi növény Hátsó-Indiából származik. Már a honfoglaló magyarok is ismerhették, bár valójában a középkorban, a főúri konyhákban terjedt el. Igen értékes fűszernövénynek számított (Wikipédia). 86 A Dunán felhajózott áruféleségek vámtételei között is megtalálható (’biber’, ’fülfül’). A vámnaplók szerint például 1550. július 12-én „Muszi jahud” 13 denk („fél lóteher”, a hátasló két oldalán lógó zsákféle csomag, súlya nem ismert) borsot szállított, 1550. augusztus 20-án „Petre deák” pedig 550 vakkijét (okka – kb. 7 mázsa). A kereskedők között magyarok is voltak, mint Péter diák, s mások: 1580. január 22-én Máté János, László András és Gecsi András 1160 vakkije (kb. 1,5 tonna) borsszállítmánya került vámolás alá. A nagy mennyiségben hozott borsot a törökök kevésbé fogyasztották, az további kereskedelem útján terjedt el, értékesítették a hódoltsági területeken, így többek között Győrben, Felső-Magyarországon. Fekete Lajos – Káldy-Nagy Gyula: i. m. 1962, 240., 263–264.
