Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Füzi László: Benes József művészetének sajátos vonásai
49 Noha Benes már szabadabb légkörben végezte a tanulmányait, mint az őt megelőző nemzedék tagjai Belgrádban, s szabadabban, mint akár a nemzedéktársai Budapesten, az elismertségért, pontosabban saját világa elfogadtatásáért meg kellett küzdenie. Formálója volt a vajdasági magyar művészeti életnek, ezért nem lehet azt mondani, hogy ha a hatvanas évek első felétől nem válik nyitottá a vajdasági magyar kulturális élet, az ő művészete sem tudott volna kibontakozni, mert az sem az ő radikalizmusa nélkül, mégis erős közegellenállást kellett legyőznie ahhoz, hogy rangot szerezhessen magának. Érdemes elolvasni ebből a nézőpontból is Bela Duranci megnyitójának szövegét, amely Benes már említett, ezerkilencszázhatvanegyes első kiállításán hangzott el. A szöveg fontosságát jelzi az is, hogy a Híd című folyóirat szerkesztői a Benesemlékszámukban Bela Duranci írását újraközölték: „Már az akadémián megkezdi a kísérletezést az óramechanizmusok szépségének és értelmének kutatásával, melyek a művészi megformálásban a természetfeletti, mozgásában megállíthatatlan gép álomszerű formáit kapják meg. Később olvasmányai: Baudelaire, Rimbaud és Villon művei, illetve Bartók zenéje (mely Benes alkotásainak zenei aláfestése a tárlaton) mentén távolodik el a szétesés morbid világába, ahol a rothadás nehéz bűzének kék dicsfényével övezett, torzult testekkel díszített part széttaposott sarában meditál az élet mulandóságáról. A kétségbevonhatatlan eredetiségről árulkodó vásznakon Benes a vajdasági virágos mezőket és a termékeny síkságot szembeállítja a mély, ragacsos sárral, a sima víztükrön úszó tavirózsákat a kékes, felfúvódott holttestekkel, a csillagocska tetszetős formáit a torz testek hipertrófiás alakzataival, a vidám mozdulatokat a velejéig kifakult emlékekkel. A szürrealista kialakításban, a magát óriási, a semmiség végtelen térségei felé mutató táblává kinövő lókoponya veti fel a kérdést: a kiállított képek, az atombomba árnyékában folytatott, meddő viták visszhangjai lennének, vagy a mindenáron eredetiségre való törekvéseké. Mivel Benes képeinek bizarr témaválasztása semmiképpen sem sorolható a tetszetős motívumok sorába, tolmácsolásukhoz bizonyos fokú bátorság és tisztelet szükséges, s így jutunk el ahhoz a gondolathoz, hogy a bemutatott formák megfelelnek a művész élményeinek. A kiállított alkotások alapján Benes megtalálta a benyomásainak ábrázolásához megfelelő formát. A bizonyos mértékben ellenőrzött módszerekkel végzett, a domborzatos felületkiképzésű technikai kivitelezés, valamint a leginkább alsó skálákon mozgó, és nemigen csengő hanggal visszhangzó tónusok megfelelő anyagi struktúrát adnak a tartalomnak.” Érezzük, a jeles művészettörténész minden mozzanatot mérlegre tett ahhoz, hogy eldönthesse, ráütheti-e a hitelesség és az eredetiség pecsétjét Benes képeire. A mából nézve állásfoglalása inkább történeti jelentőségűnek tűnik, ráadásul
