Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 5. szám - Tarcsay Zoltán: Mao Tei és a befejezhetetlen

45

– Apát – nyögte Mao Tei, és odaugrott, hogy megölelje megmentőjét, aki majd visszavezeti az apátság ismerős melegébe, és minden visszatér a régi kerékvágásba, de az apát szokatlanul légnemű volt, és Mao Tei átesett rajta, arccal a hóba.

– Ne ügyetlenkedj. Eljött az idő. Most megmérettetsz. Közel a vég. És közel a kezdet.

– De nem értek semmit. Haza akarok menni! – szipogott Mao Tei, és köpködte a havat. – És olyan szokatlanok ezek a profetikus tőmondatok.

– Most az egyszer komolyan kell venned magad. Hagyd hátra az iróniát és a humort. – Mao Teit kissé felháborították ezek a stilisztikai utasítások. – Majd megérted. Vagy nem. Az értelem lényegtelen. A lényeg értelmetlen. Menni kell előre, mind feljebb, még akkor is, ha lefelé visz az út.

Mao Tei kezdett szédülni ezektől a zen frázisoktól, vagy mert kimerült volt és fázott, és mert Pufika szörnyű erővel a vállát rázta.

– Nincs kedvem semmihez, Pufika – motyogta. Mondd meg az apátnak, hogy... kapja be.

De most, hogy a csúcs, vagy leglábbis valami csúcsos képződmény egyre inkább kibontakozóban volt a körülöttük gomolygó felhő foszlányai közt, és Mao Teiben is derengeni kezdett a megértés az értetlenség sűrű ködében, Pufikáról hirtelen kiderült, hogy nincs, és valószínűleg csak Mao Tei éhséghallucinációja volt, vagy talán kecskefóbiájának manifesztációja, de még az is lehet, hogy az a kövér szerzetes volt, akinek Mao Tei már nem emlékezett a nevére. De nem is ez volt az igazi fordulat (bár az igazi se volt kifejezetten katartikus, Mao Tei tulajdonképpen végig sejtette, hogy ez lesz, de legalább megszabadult a katarzisvágytól), tudniillik, hogy a hegy tetején elősejlő csúcsos szerkezet nem más volt, mint a Noru-mafu kolostor, ahonnan Mao Tei elindult (és amiről eleve tudni lehetett, hogy egy hegy tetején van), és talán el sem indult, vagy csak keringett körülötte egy négydimenziós csavarban, végig egy helyben; és ki tudja, még mi minden nem volt igaz az egész kalandból, de Mao Tei mindennél jobban remélte (és sajnos ez már nem derült ki), hogy Hueiwa valamilyen értelemben valódi volt, és sejtette, hogy a történet, ami már nem is tudta, hanyadszor kezdődött el, még nem ért véget, csak kanyarodott egyet, és hogy a befejezés már közel van, de még nem tudni pontosan hol, valahol a kényelmes lehetetlenségben létezik, de a rohadt életbe, most már jöhetne végre.