Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Gaál József: Face 2 Face (Ulrich Gábor és Szurcsik József arcaival szemtől szemben)
79 önmagunkról alkotott és berögzült gondolkodást. Ugyan dogmát, mítoszt teremtett, de a művészetben egy résnyire kinyitott világ kapuján sokkal több fény kezdett beömleni, a tudattalanul teremtő művész mítosza, és a tudattalan rétegzett jelentése. Jelentésrétegek, aminek héjszerkezete megszámlálhatatlan, ezért nem fejthetjük fel a titkot, értelmezéseink újabb megfejteni való burkot teremthetnek. Tudatosodott bennünk, hogy a felszíni tükröződés félrevezető, és akár hamis visszaverődés. Ezért csak áttételesen, szimbolikusan tehetjük láthatóvá azokat a szellemi, lelki erőket, amiket már manapság nagyon sokszor pszichikus, mentális deformációként tárgyalnak. A mitikus erők helyett pszicho biológiai eltérésekként is tárgyalhatnánk ezeket a szimbolikus fejeket, de akkor a lényegüket veszítenék el. Degradáló és sematizáló pszicho-biológiai materializmussal csak jelentéktelenné tennénk a legfontosabb összetevőt, hogy a művek korokat átható, korokon átívelő szimbolikus képi világból emelkednek ki. Egymást megtermékenyítő kapcsolathálózatuk, aminek része az összeilleszthetetlen, a disszonancia valójában a jelen létkritikája. Amiből nem vonhatjuk ki az eredeti hitrendszereket, évezredes alakító erejét a szimbolikus világlátás jelrendszerének. A fejekben üzenetként a jelenkori ember gyökértelenségéből fakadó kétségbeesés tragikomédiája, abszurd élethelyzete is egy lehetséges értelmezési héj. Nyilvánvaló, hogy a haszon- és anyagelvű társadalmi lény biotechnológiai automatizmusával öntudatlanul ellöki magától az értelmezés lehetőségét, és csak bántóan irracionalista zaklatásként, bizarr öncélúságnak látja a műveket. Képekben való értelmezési jártassága megszűnt, a múlt világa is érvénytelenné vált, és gyakorlatban haszontalan, felhalmozott archívum. A természetinek nevezhető archaikusság és a tradicionális világképek rendszeréből kitépve nincs egységes kifejező nyelvezet sem a társadalomban, sem a művészetben. A formálisnak tűnő jel- és szimbólumkombinációk kereszteződéseiből olyan állandó összefonódások keletkeznek, melyeknek jelentését archetipikus állandónak nevezhetjük, mert elemi létkifejezések, koncentrátumok. Alapok, változékonyságuk ellenére ugyanaz a jelentéskörük, variáltságuk a mitikus imagináció egyéniesített elágazásai. A mitikusból így lesz fantasztikum, groteszk vagy akár abszurd, mert a szimbolikus kifejezés már a jelenben nem helyezhető, nincs táptalaja. Fantasztikusnak és irracionálisnak tűnik, mert a pragmatikus, költőietlen realitásra már lefordíthatatlan. A rejtett, lelki realitás felfedése abszurdnak tűnik, de nem nihilista, mert átváltozása az elfedett lét provokatív kibontása és felmutatása. Mikor ember ilyen pőrén, a csupaszságon túl felnyitva, szinte kizsigerelve bemutatásra kerül, akkor a redukció, a stilizáció kiemeli az anyagba vetett immanenciából, a mulandó test naturalizmusából. Az esztétikai megközelítés valójában összeforr az ismeretlen, a rejtett lényegi befogadásával, ami már nem szép, aminek katarzisa etikai belátás. Önmagunk és egyben a másik esendőségének, tökéletlenségének elfogadása. Maya fátylának fellebbentése által az önmagában lévő gyönyörűséget, vagy a tragikus önfeláldozást sem találhatjuk. Talán éppen ez a duális pólus az, ami érvénytelenné válik, az igazi beavatás egy másik harmónia megtalálása. Valójában ez belső vívódás önmagunkkal, de kívülre kerülve, önmagunkkal szemben a mély rétegben létrejött transzperszonális párbeszéd.
