Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Gaál József: Face 2 Face (Ulrich Gábor és Szurcsik József arcaival szemtől szemben)
77 hogy előbb-utóbb találkozni kell valakivel, tudtad, hogy szembesülni kell vala mivel. Mások által önmagaddal. Itt a szétzilált arc, tudomásul kell venned, hogy elveszel az anyagban. Elveszíted az arcodat, a tekintetedet, az élő mimikát, azt az elevenséget, ami egyedi, ami személyes, amiről azt hitted, hogy Te vagy. Elveszíted nap mint nap azt a burkot, mert változol, ezért néha meglepődsz önmagad idegenségén, idegenként nézed romló arcod és tested. Meglátod az idegen élő organizmust, amitől megijedsz, mert nem vagy saját magad, kiléptél egy pillanatra önmagadból. A falakon is arcok, azok meg éppen látszólagos kiegyensúlyozottságuk által zárkóznak be. Azt sugallják, hogy hiába zárkózol be a közömbösség nyugalmába. Hiába akarod az állandóságot, hiába akarsz közömbös lenni a kikényszerített, halovány mosolyoddal. Magad elé nézel, és várod, hogy valamin túl legyél, közömbösséget színlelsz. Rádöbbensz, hogy mindenki maszkot visel, hogy az élő bőrszövet már nem a lelked burkolata. Itt van a falakon a számtalan maszkgyűjtemény, a lehetőségek maszkenciklopédiája, a színlelés végtelen variánsa. A térben elhelyezett fejek foszló csupaszsága, arctalansága és a falakon az arcburkolatok, maszkok, arctöredékek, furcsa protézisekkel, kinövésekkel, vagy inkább csökevényekkel. Társadalmi hibridizáció, de már a természet is hibrid és mutáns, már nem lehet visszamenekülni a természethez. A természetes már csak egy vágymetafora valamire, ami már elérhetetlen ködös képzet. Miféle beavatás mindez, mert szembe kell nézni önmagaddal, de csak önmagadba tekinthetsz. Nézed a burkot, az illúziót, és érzed a belső anyagot, a zsigeri matériát, ami valójában üresség. A valóságot keresed, a valóságos önmagad keresed, és csak a maszkok végtelen burkolata mögötti ürességet találod. Nézz szembe önmagaddal. Nincs eleven arc, csak felnyíló és bezáródó maszk, ami egyszerre illúzió és elvont jel. A fejkonstrukciók bandázsszerű, pántszerű gesztusai mégis karaktert formáznak, személyiséggé válnak. A hiány és képzelet adja az elevenséget, a láthatatlan belsőben végtelen számú arclehetőség van. Eltűnnek a határok, hiába készült vasból bandázsként sejtető arc és fej, brutális mégis a meghatározhatatlanság, a bizonytalanság aurája veszi körbe. Az élettelen maszk egy héj, az ürességben, a maszk általi térben mintha rejtőzne valami, a valódi arc maga az üresség, a hiány, a megfoghatatlanság. A megformázottban van a megformázhatatlan, a megformázott maszk élettelenségével megidézi az élőt, az élő hiányát. A semmiben derengő arcot burkolja a vashevederekből, pántokból, durva hegesztés sebekből létrehozott maszksisak, ami nem óv, nem rejt, hanem feltár. A pusztítás és teremtés között rekedt lélek átmeneti állapota lehetne, de a valódi arc helyett csak szimbolikus, sejtető lehet a maga nyitottságában és befejezhetetlenségével. A durván hegesztett pántok, fragmentumok mégis élő mimikát formáznak egy pillanatra. Ezáltal az arc és maszk mintha összeforrna, mintha szétválaszthatatlan lenne, mert a fejeket körbejárva újabb és újabb réseket találva a szemek és szájak felcserélődnek, egymást kioltva, felszámolva elegyednek. Az élő mimika illúziója csak megtévesztés. A rusztikus fejek egy pillanatra oszló és bomló állapotot mutatnak, elhitetik, hogy valaha élő organizmusok voltak, de nem emberi lények fejei, hanem a teremtés tévedései. Meghatározhatatlan lények, akik emberek szerepében, emberszerű maszkot fércelnek önmagukra
