Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Tverdota György: ne tékozold bizalmadat (Levél Lengyel Andrásnak)
50 ihletettségű gondolkodásmódnak a hitele, amelynek József Attila egyik kezdeményezője volt, és amelynek – mint nemrég olvasott kitűnő esszéd, az Ellenkultúra peremhelyzetben című tanulmányköteted koncepcióját tovább fűző Marginalitás és ellenkultúra bizonyítja – te magad is, hozzám hasonlóan, a híve vagy. Ez a közös bizalom az utóbbi időben oly nagy kedvvel megrugdosott eszmerendszerben az egyik olyan elem, amely kettőnket minden vitánk ellenére összeköt. Említett esszédben elemzed a modern kultúra szerkezetét és rámutatsz a kulturális élet többszörös feltételezettségére, a veszélyekre és esélyekre, amelyek kultúránk sorsát befolyásolják. József Attila gondolati fejlődése, különösen 1933 után, a kezdeti kultúraépítő önbizalomtól a saját közösség kultúrateremtő képes ségének jó szándékú, de könyörtelen vizsgáztatása, kritikája felé haladt. Esszéd mintha ennek a József Attila-féle marxi ihletésű kultúrakritikának, kulturális önkritikának a továbbvitelére tenne kísérletet. Az irányt, amelyben itt elindultál, jóváhagyom. A Vigasz viszont az én számomra azt mutatja, hogy József Attila azt is megértette, hogy minden komplikáció közepette léteznek szilárd tájékozódási pontok, amelyek szerint még ebben a kusza, modern kapitalista társadalomban is jól el lehet igazodni. Ilyen axió mát fogalmaz meg a költő ebben a villoni bal ladájában. Arra az útra, amelyen 1933 végén a Vigasz hoz eljutott, a húszas évek elején lépett, amikor makói diákként először nézett szembe a korszak dilemmáival, melyek egy pályakezdő költő útjába kerülnek. A Csanád Vezér Gimnáziumban, ahol a tanítás kezdetén és végén együtt el kellett mondaniuk a diákoknak közösen Papp-Váry Elemérné Magyar Miatyánkját, azt tanulta, hogy hazánk tragikus helyzetében költőként nem fiatal lánykák mulandó szépségén kell csüngeni, tehát szerelmes verseket írni, hanem a magyarság sorsát kell előbbre mozdítani, azaz hazafias lírát kell művelni. Aki magyar, velünk tart! Együtt sírunk és nevetünk. Minden magyar ugyanabban a csónakban evez. Déjà vu! A mai közfelfogás irányítására vállalkozó megmondóemberek elődeinek mantráját idéztük. A fiatal fiú, Nem! Nem! Soha! felkiáltással, meg is írta a maga irredenta zsengéit. De hamar felfogta, hogy bizony nem evezünk egy csónakban. Van, aki rozoga ladikban húzza az evezőt, és van, aki elegáns jachton siklik a hullámokon. Van, aki napi robotjával áldozatot hoz a hazáért, és van, akinek önfeláldozása abban merül ki, hogy alaposan kikanyarítja a maga részét a mások megtermelte javakból. A nemzet – ezen a ponton Bauer Tamás A „nemzeti összetartozás” ideológiája és politikája című írásával egyetértve – nem homogén egység. T ársadalmilag tagolt, ellenérdekű csoportok konglomerátuma, és a részek közötti fő törésvonal az, amelyik a „tuskó kezű munka” és a „nyúlt ujjú élvezet” embereit elválasztja egymástól. Vörösmarty egykori kemény mondatai: „Neve: szolgálj és ne láss bért. / Neve: adj pénzt és ne tudd mért. / Neve: halj meg más javáért” – az előbbiekre érvé nyesek. Hiába bélyegezték már fiatalon destruktívnak a költőt, nem engedett a huszonegyből. Egyszer s mindenkorra átállította gondolkodását a nemzet belső megosztottságával számoló vágányra. Olyannyira, hogy néhány év múltán összeszövetkezett olyan társakkal, akikkel együtt egy új, a polgári civilizációt leváltó kultúrát akart felépíteni. Ennek érdekében meghozta azt az aszkétikus áldozatot, hogy fegyelmet erőltetve magára,
