Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 4. szám - Géczi János: Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral

7

hugyozott közökben, szeméttel teli sikátorokban araszolunk, hosszasan, pápká nem fixálja a néniket, tömött zacskókat, nehéz táskákat cipelnek, egyik-másik pakkból banánok, narancsok villannak ki, a gyümölcsök ugyanolyan sárgák, mint a házak. Mindenki egyedül vonszolódik a dolgára, és piros gyümölcsöt sosem vásárol. Magukban szidják a hagyományos ellenségeiket és fohászkodnak a jótevőikhez. Az a szó, amit vélhetőleg a leggyakrabban használnak, a talán.

A falvakban pusztán férfiakkal futunk össze, mások ostáblát játszva üldögélnek az apró boltok előtt vagy a teaházak teraszán és életre-halálra dominóznak, olykor az útpadkához állított széken, fa alá emelt agyagpadon pöfékelnek, szúrós szeműek és hajlott hátúak. Az öregeknek sosincs foguk. Mintha asszonyirtóval permetezték volna le a síkság falvait.

Pápká szidja a léhűtőket, ő bizony keményen dolgozik. Én mások ügyét alakítom. Én fullajtár vagyok, ha kell. Én paprikajancsi. Én diótörőként vigyorgok bárkire.

Én ölök. Egy-egy jól szemügyre vehető, távoli sziklát választok ki, minél barnábbat, az a megfelelő, ha messzebbről keresek, a messziségben találok rá, s minél barnább. Nem szükséges, hogy magas legyen, az se, hogy széles, nem szükséges alak szerint választani, bármilyen lehet a formája, mammutfog, tojás, piramis, kizárólag a színe a fontos. Türelmesen várok, hogy a közelébe érjünk. Lőtávolságba. Ha kiválasztom, célkeresztbe fogom, ügyelek, hogy a szememmel fogva tartsam. Nem kell ahhoz egyéb, mint pislogás nélkül, kigúvadó szemmel figyelni. Ha lecsukódik az ember szeme, annyi idő éppen elég ahhoz, hogy megugorjon avagy a földre hasaljon a zsákmány. Körültekintően érdemes megválasztani a kősivatag vadászatra alkalmas szikláit, meglehet, hogy nem feléjük vezet az országút, elkanyarodunk, mielőtt elérnénk, a becserkészésükhöz megfontolt döntés, tapasztalat és kitartás szükséges. S az autó sebessége sem változhat, előnyös, ha pápká sem beszél, tegye a dolgát, ne kérdezzen felesleges dolgokat, én hallgatok, mint a jó mesterlövészek. A kitartó nézés meghozza az eredményét. A nézésemmel, ha megfelelő közel kerülök a sziklához, sorozatlövök. A szememben van a vakítófegyver. Olykor egy-két perc, máskor fél óra a becserkészés, és addig egyetlen golyót sem szabad kilőni, mert egyetlen pontatlan lövés elég, hogy megugorjon a vad, és ha az út végre megkerüli a sziklát, ellenőrizhetem, eredményes voltam-e. Ha a sziklák előtűnő, napsütötte oldala megomlik a kitartó nézéstől, akkor sikerre vittem a vadászatot. Ott hever előttünk a porban, jól lelőve az eltalált kőállat, szagolható a vérszag.

Sokat hallgat, ha szól, akkor annyit kérdez, hányat ejtek el. Két számot szokásom mondani, az első a napi eredményem, a második pedig az, amennyit a teljes életem során lőttem. S azt kérdi, hogy fényképezze-e le a kimúlt köveket. Pápká nyakában lóg a fényképezőgép, szereti az embereket lefényképezni. Azt hiszem, dicsekedni akar a zsákmánnyal, ámbár velük dicsekedni csak nekem lenne jogom.

Jerma nem szereti, ha ölök. Jerma fél a haláltól.

Ha így elindulunk kettesben, mi, férfiak, sietve múlik el a reggel, a délelőtt és a dél. Délutánra tucatnyira nő a zsákmány. Akadnak köztük kicsik, nagyok, búbosak és tarajosak, fiatalok, korosak, ha vásárra vinném, bárki találna köztük kedvére valót. De azt ne kérdezze senki, hogy mire jó a lelőtt, kivéreztetett, hamarosan rothadni és büdösödni kezdő szikla. Azt mindenkinek magától kell tudnia.

Egyszer, de csak egyszer megállítanak minket. Pápká csúnyán káromkodik.