Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - Steinmacher Kornélia: Berendezkedés (Nyerges Gábor Ádám verseskötetéről)
127 abszurd elemek is, amelyek azt jelzik, hogy a berendezkedés lehetősége maga is csak illúzió, és akinek ez mégis tartósabban sikerül, az tulajdonképpen abszurd dolgokat fogad el normálisnak. Ami költői képpel – és a borító illusztrációjával – kifejezve olyan, mintha nyugodtan, mindenféle veszélyezettségérzet nélkül, bámészkodva asszisztálnánk ahhoz, ahogy a Deák teret lezúzza egy Godzilla méretű sárkánygyík. A térérzékelés egy másik érdekes eleme a kávézó a benne lebzselő fényképész szel, aki akárcsak a lírai én, bár egy karnyújtásnyira van ugyan a többi vendégtől, mégis számukra elérhetetlen, beazonosíthatatlan marad. „Ezek a jó perceink, ezek meg a továbbiak, ez a mi terepszínű, homogén unalmunk, amikor csak ülünk, hallgatunk, és egy csésze vagy bögre, pohár fröccs vagy kis adag cukor, mokkáskanál, használt szalvéta az ürügy. Ezek a szakításaink, ezek meg a már megtörténtükkor elfelejtett pillanatok, ezek, ahol felröhögünk, úgy tűnik, a vicces sztorik lehetnek, amiket vagy épp elmesélünk, vagy még csak most készülnek megtörténni. Ez meg a fickó, aki most ismét fényképez, ő maga persze kimarad a képből, a jelenetből, közülünk és így a pillanatból is, bármelyikből, amit most belőlünk teremt.” (Kávéház, 50) A kávézó ugyanis, akárcsak Petőfi idején, manapság is a művészek, a kor értelmiségijének a második otthona. Itt egyedi magányukban, vagy csoportosan az alkotók egyszerre lehetnek önmaguk és profi színészek, miközben sírva vigadnak a világ dolgai felett, vagy épp a papirosba – manapság laptopjukba mélyedve teremtenek új világokat. Eszmét cserélnek, csinálják, szervezik, kritizálják a mai magyar kultúrát. Ezek a kávézók, vagy ha tetszik romkocsmák jelképeivé és színterévé vált ak a kultúrának, s minden időben a kulturális-szellemi élet mentsvára ként funkcionálnak. Így tehát a Deák térnek mintegy inverzeként lehet tekinteni a megjelenített kávézóra, amely valamiképp a kiveszőben lévő remény egy – nohát, ez esetben talán mégiscsak létező – kapaszkodója lehet. A határhelyzet a verselés módjában is megjelenik. Hol a korábbi, Az elfelej tett ünnep című kötet könnyed ebb, szellősebb, dallamos verseihez hasonlóakra lelhetünk, amelyek még dúdolhatóak is, hol pedig a tömöttebb, nehézkesebb, filozófikusabb hangvételű prózaversek jelennek meg, igaz, az utóbbiak vannak túlsúlyban. Mégis a kétféle szövegtípus jelenléte is jelzi, hogy ez a berendezkedés nem jelent egyet a teljes feladással és belenyugvással. Annak ellenére, hogy a lírai én belátja, és másokkal is be akarja láttatni, hogy az élet sorozatos kudarcok folyamata, és a kérdés csak az, hogy mikor vesszük ezt észre, a győzködő mégiscsak
