Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - Demeter Zsuzsa: A történetek megtalálják medrüket (Kabdebó Lóránt: Esettanulmányok? Sorsvállalások!)
123 arról is, hogy a kötetben található írások – Kabdebó kutatási területe, Szabó Lőrinchez szegődése, friss olvasmányélményei – nem véletlenül kerültek egymás mellé. S itt nem a gondos válogatás, szerkesztés fázisaira gondolok – Kabdebó Lórántnál minden mindennel összefügg, az egyes interjúk, kritikák, irodalomtörténeti tanulmányok, mint az örmény faliszőttesek szálai (hogy éljek a könyv egyik hasonlatával), közösen rajzolják meg azt a képet, amely egy interjúba csak szűkösen, de egy szerteágazó műfajú kötetbe bőven belefér: az irodalom részévé váló szerző önarcképét, bárhogyan is szabadkozzon a szerző a memoárírás műfaja ellen („Memoárokra soha nem mernék vállalkozni, mert sok eseményre bizony talanul emlékszem. Kimondom, aztán arra döbbenek rá: vajon tényleg így történt?”, 42.). A különálló jeleneteket magukra hagyva, a történetek összeszövését az olvasóra bízva kalauzol Kabdebó Lóránt nemcsak különböző korokba („minden korban benne élek” – mondja egy helyen –, „Életemnek bármelyik pillanatát folytatni tud nám”), de különböző lírai és prózai műhelyekbe is: többek között két nagyobb tanulmánnyal Kassák világába; egy „apokrif interjú” révén Szántó Piroska és Vas István történeteibe; egy nagyobb lélegzetű, interjúkkal és esszével kísért Szabó Magda-újraolvasás-kísérletbe, illetve A barátság járszalagján cím alatt Száraz Miklós György regényvilágába invitál, tetten érni nagy írók jelenlétét, egy „élet eszményének rajzolatát”, felfedezni és felfedeztetni a művet, amely által „a kert képzetét a magunk számára (...) emlékezetünkbe tudjuk idézni”. Kabdebó értelmezései a Kert képzetének továbbszövései, miközben önmagáról is mesél – részesévé, sorsává lenni a vizsgált műnek, személyesen érintetté válni, érintetté tenni az olvasót, azt hiszem, ez Kabdebó könyvének a legnagyobb tanulsága, s hogy irodalomtörténészi szakmát művelni csak így lehet, így érdemes. Mindebben persze ott lapul a kétely, az önéletíró és az olvasó, és nem utolsósorban a szakmabeli kételye és töprengése: „Talán az lesz a legjobb...” ; „ Vagy talán kezdhetném így...”, olvassuk a Számvetés a feleségnek részben a többszöri nekifutásra elmesélt, de mindig más-más aspektusáról megismert történetet. Mert Kabdebó mesél és mesél, hömpölygően és megállíthatatlanul, minden mellékszálnak, minden apró mozzanatnak fontos része lesz a történet egészében: különböző történetszálakon indul, s jó kérdés, hogy tulajdonképpen kinek a történetét is olvassuk, Gyöngyös városáét a tűzvésszel és feltámadással, mely Kabdebó személyes életének példázatává is válik? Az örmény Kabdebó családét? A Haza történetét? Vagy a Kabdebó Lórántét? Vagy Szabó Lőrinchez kötődését, aki a II. világháború idején mindössze egyszer fordult meg Gyöngyösön? Sorsok és városok, művek és életek, élet és halál, „az élet által életben tartott költészet” fonódik egymásba, félnapnyi látogatások nyerik el a nagy vízióban a számukra pontosan kijelölt helyet, mert Kabdebó világában nincsenek véletlenek: „nem véletlenek, mondja, így rendeltetett”. Ez a meggyőződés cseng vissza több ízben is a kötetben saját életpályájáról írva, s így az sem véletlen, hogy Kabdebó számára tanulmányt, kritikát írni mindig személyes kérdés is egyben: ő maga Németh László intelmét fogadja meg és idézi fel többször is a könyv lapjain: „a kritikus pályája a tehetsége mellett elsősorban a szegődéstől függ – hogy mire teszi fel magát”. A szegődés azonban túlmutat a szó szótári értelmén, Szabó Lőrincet idézve nem jelent mást, mint hogy: „Sorsát magamba épitettem / sorsa magába épitett” .
