Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - Novák László Ferenc: Korai irodalmi hagyományunk a XVII. századból
121 [....] 8. Marty Vass Rostha serege jőve nagy csoportval A kőrös utzára méne sok roszakval De mégis Rostha bánik az abrakval Megrakodék, mégyen nagy merő zsákokval. Most az Kováts Bencze Toth György Uram házát Csak heted magával megszállá utzáját, Az bor ivás közben ajánla ő magát Kiért el emeli szegénynek két zsákját. Héj, ha láttad volna szintén estve felé Az fa vágatóra miként jőnek elé, Vágják, törik a fát, mindenik emelé, Tíz szekér kár fáját az bíráknak tevé. Jankói és Paksi Pajazit Agával Jőnek nagy csoporttal három nagy zászlóval, Jól megrakodának zabbal és árpával, De jól nem lakának az város borával.” [stb.] 63 A dokumentumértékű históriás vers szerzője minden bizonnyal a város deákja volt. László Deák lehetett, akinek családi neve is ismeretessé vált – mint utaltunk rá –, Kállay László. A versezet alapja valójában az a jegyzőkönyvi történelmi dokumentációs forrásanyag, amely – fogalmazását tekintve – szintén irodalmi értékűnek tekinthető írott szöveg, műalkotás. 63 Hornyik János: i. m. 498–505.; A nem betűhíven olvasható verset tartalmazó és a nevezetes esztendő Hornyik szerint 1679, viszont megjegyzendő, hogy a fentiekben idézett, hasonló témájú jegyzőkönyvi dokumentumszöveg – mely szűkösebb információt közöl ugyan az eseményekről – az 1677–1678. évi jegyzőkönyvben íródott. Éppen „Nemes Deák Pál” főbírósága idején, amely 1679 májusáig tartott. A versíró deák az esztendőben regisztrált dokumentumok alapján, ékesen, színes – valós, korábbi esztendőkben is tapasztalt élményei alapján –, verses elbeszélésben, krónikaszerűen írta le a városban történt eseményeket. Szükséges azt is kihangsúlyoznunk, hogy a versezet igen csiszolt, szépen fogalmazott szövegű, azonban az is feltételezhető, hogy a későbbiek során át- meg átírogathatták, finomították, stilizálták. Talán még maga Hornyik is, aki publikálta 1861-ben. Erre utal a történeti forrásokban nem található szóhasználat, mint például a „manóság”: „Izzad a homloka az szegény bírónak / Mert rosz kedve van az sok manóságnak / Bezzeg volt kelete abrak, méznek, vajnak / Ezek csutorának bort nem juttatának / Szőke János szegény kis bírákval / Valóban protestált füstös lisztes házzal / Füstölög, gőzölög, de az manóságval / Nem mene ő szemben a sánta lábával ” (Hornyik János: i. m. 500.). A történeti etimológia is erre a Hornyik-féle 1679-es dátumra hivatkozik, mint legkorábbi előfordulása a szónak. A Hornyik-közölte szó pajkosságot, bolondságot sejtet. Eredetét illetően az etimológia kapcsolatba hozza ugyan a középkori szóhasználatból kihalt ’monoh’ (’szerzetes’, ’remete’) szóval, azonban annak ellenében megállapítja, hogy a „manó pedig viszonylag újabb szónak látszik” (MTESZ II. 838–839.): „mi a manó” – mondjuk csodálkozásunknak hangot adva mai beszédünkben is. Tehát, kérdéses továbbra is, hogy a „manóság” kifejezés élt-e a XVII. században, vagy utólag kerülhetett az a korhűnek tűnő, viszonylag olvasmányos írásba.
