Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - N. Horváth Béla: Az újraolvasott Illyés (A 30-as évek verseiről)
87 A világ látását és adekvát érthetőségét a vers új és új megvilágításba helyezi. Takács Miklós a „metaforikus látásmód rehabilitációját” látja abban a beszédben, amely reflektálja a világ jelenségeit. A szöveg azonban nem a metaforizáció irányába mozdul el, amikor látomásként vetül fel egy házaló árnya. Különösen, hogy e látomás – mint minden látomás – bizonytalan. Először az árnyék (az alakmás) húzza az „elkeseredett házaló figuráját” [alak], majd megfordul a viszony, „most már ő vonszolja a csalódott árnyat!” A látomást értelmező beszéd („ki volt ez?”) más irányba, a metaforától erősebb poétikai eszközök világába próbál tájékozódni: „Ki volt ez? Micsoda boldogtalan lélek, micsoda testté lett szimbólum, sejtelem? – mily haragos isten megtestesült átka, mely elbődült itten – sajnos, oly hasztalan e hitetlen házban, akár a próféták egykor a pusztában. Elhangzott, elnémult; folyik tovább ujra békén a teremtés ezer babra-dolga. Átveszi uralmát a tavaszi idény, kirakja üzletét a nyirkos udvarra: szines rongyot, gombot, egy összetört edény fehér cserepeit s öt sápadt fűszálat... Látszat ez a világ, olcsó, hiu látszat.” Atya, Fiú, Szent-A szimbólum, a sejtelem s az isteni kinyilatkoztatás transzcendenciája („mily haragos isten megtestesült átka, mely elbődült itten”) a világ megértésének – de legalábbis érzékel hetőségének – komplexebb módját jelentenék, ha a szöveg nem ennek lehetetlenségéről beszélne. Az isteni kinyilatkoztatás „elnémult”, a „teremtés ezer babra-dolga” folyik tovább. Azaz újraképződik a nyitó versszak oppozíciója a kinyilatkoztató beszéd és a valóság között. A teremtés, a lét magasztossága profanizálódott az „ezer babra-dolog” káoszában, s mindazon jelentéktelen apróságban, amelyet a szöveg felsorol. Ez az értelmetlen káosz, a szétesett jelenségvilág reprezentációja – az udvaron heverő szétszórt tárgyak, a humanizált világ darabjai, szemete – nem lehet azonos azzal a valósággal (sem), amelyet a nyitó versszak mint egy új lírai ábrázolásmódot felvetett. „Látszat ez a világ, olcsó, hiú látszat” – fogalmazódik meg az ítélet, mint a késő modern magyar költészetben jó párszor. Az illyési válasz – ebben a versben – a transzcendencia. A Reggeli meditáció sajátosan meditál a világ ábrázolhatóságáról és az azzal adekvát művészi, poétikai eszközök és művészi szerepek lehetőségeiről. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a nyitó versszak határozott gesztusa a „képviseleti beszéd” jogosságának megkérdőjelezése a zárórészben ugyancsak egy a valóságot felülről néző, annak összefüggéseit nem a lent világában rendezni akaró szemlélettel szembesül. Nem artikulálódik tehát meggyőzően egy alternatív létszemlélet. E processzus problematikusságát az egyéb meditációs versek másképp és másképp érzékeltetik. A Reggeli meditációhoz legközelebb áll az Éjféli meditáció című vers. Itt is a „látszat világ” jelenik meg a maga nagyon is valóságosságával. S itt is jelen van a próféta, de nemcsak árnyként, hanem beszél is. A „Katolikus Istenhez” való szólás ugyan nagyon is profanizált beszédhelyzetben történik meg, egy átmulatott, dorbézolt éjszaka foszló mámorában, de a világ hívságait, romlottságát ostorozó beszéd nagyon is prófétai. Azaz egy a biblikus
