Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - N. Horváth Béla: Az újraolvasott Illyés (A 30-as évek verseiről)
85 tudjuk, minden körben több köze volt a pletykához, mint az irodalomhoz; inkább valami leselkedő torz-kéj szükségletet elégít ki, mintsem művészit. Ő felelős a sok álproblémáért, amely nemcsak az úgynevezett politikusok és közírók, hanem már az ártatlan útkaparók nyelvét is annyi, pallérozott ésszel felfoghatatlan ostobaságra és aljasságra indítja. Nehéz a költő dolga. Mert a rendcsinálás persze, mint mindig, most is ráhárul. Elsősorban azzal, hogy a rejtező fogalmakat néven nevezze, »életre hívja.«” (Illyés, 1937) Még érdekesebb azonban az a rész, ahol saját verseiről szól: „Összegyűjtve néha megleptek. Amellett, amit én akartam kifejezni velük, gúnyt, alpári kötekedést, sőt miszticizmust találtam bennük, megannyi tulajdonságot, amelytől civilben a lehető legerősebben idegenkedtem. Mintha álmomban beszéltem volna. Egyik-másik annyi tiszteletlenséget, izgatást, szemérmetlen (a való tényeknek egyáltalában meg nem felelő) önleleplezést tartalmazott, hogy ezekért nem is vállalhattam a felelősséget egy olyan, eléggé el nem ítélhető jogrendszerben, amely ilyesmiért nem a kor szellem és az örök szellem közös leányát, a Múzsát, hanem bűnös hanyagsággal a költőt vonja perbe. Arra kérem az olvasót, hogy a közreadott verseket se velem azonosítsa, hanem saját magával. Közülük csak az sikerülhetett, melynek olvastán az olvasó szíve is megrezeg, olyasféleképp, mint amikor leleplezik az embert. Van kellemes leleplezés is; pl. mikor az ember rájön, hogy mégsem olyan szörnyeteg, amilyennek tettei után hinnie kell magát.”(Illyés, 1937) Szellemes, és Illyés korábbi költői gyakorlatának meglehetősen ellentmondó értelmezés, illetve önértelmezés bomlik ki ezekben a sorokban. Az addigi versek többségét a beszélő dominálta, s erősen koordinálta az értelmezést mind a témaválasztással, mind az énre hagyatkozó beszédmóddal. A bevezetőbe foglalt kijelentés – még akkor is, ha „az eléggé el nem ítélhető jogrendszer” irányába tett ironikus önfelmentés is beleérezhető – elengedi az olvasó kezét, sőt a versekét is. A szövegek önállósultak, olyan tartalmakat és intenciókat tükröznek, amelyek nem a szerzőtől származnak. Ettől az ironikus/önironikus játéktól azonban eltér az a komolyság, amely az olvasó felelősségére és főleg szerepére vonatkozik a vers olvasásának processzusában: „...közülük csak az sikerülhetett, melynek olvastán az olvasó szíve is megremeg, olyasféleképp, mint amikor leleplezik az embert”. Ez a művé szi szöveg hatása, ami az olvasóban képződik meg, s ami önállósul, elválik a szerzőtől. S érdekes fogalmazást kap a hatás, az olvasat is: „az ember rájön, hogy mégsem olyan szörnye teg”. Azaz a mű túlnő a referenciákon és „az embert” szólítja meg, és általános, egyetem leges, ontológiai relevanciájú jelentés döbbenti rá „az ember”-olvasót tetteire és készteti önnönmagára vonatkoztatott felismerésre. Az irodalmi mű hatása, katarzisélménye jelenik meg ebben a sajátos értelmezésben, előszóban. Érzékelhetően távolodik a Rend a romokban költője a reflexív, direkt versbeszédtől, noha maga az ennek formát adó költőszerep nem válik idegenné. Mégis, vagy ezzel együtt, ez a verseskönyv a költői pálya eddigi irányainak és témáinak olyan reprezentációja, amely Illyés költészetéről a 30-as évek közepén íródott verseinek tükrében egy differenciáltabb képet adhat. Ezt a kortárs recepciói is érzékelte, leginkább Halász Gábor írása. A Nyugat kritikusa a negyedik kötet kapcsán az „új Illyést” üdvözli, mondván: „Illyés csodálatosan érett költői dikciója az utolsó kötet előtt a legveszélyesebb ponton volt, ahová fiatal költőben eljuthat: modorossá vált”. (Halász, 1938) A megújulás, a régebbi témák és megszólalási módok elhagyása, s a melankolikus önmegfigyelés, amely átértékelte a korábbi közvetlenség dikcióját, a képiség, amely háttérbe szorítja a fellobbanó érzést. Új témaként – mondja Halász Gábor – az öregedés és a szerelem teszi próbára „logikus – költői fogalmazó – készségét”. A változást, a megújulást a mai olvasat – ha más hangsúlyokkal és más elméletek és filozófiák tükrében és interpretációjában – is érzékeli. „A harmincas évek második felétől az én identitásának válsága, a meghasonlás és az önirónia versek központi témájává és jegyévé válik” – írja Kulin Borbála. (Kulin, 2017, 23) Talán túlságosan is célratörő megfogalmazás ez a Rend a romokban újszerűségét illetően, de már a Szálló egek alatt utolsó verse is érzékeltette az új lét élmény beszüremkedését a korábban zárt – vagy annak látszó – költői világba. Nem a szere-
