Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - N. Horváth Béla: Az újraolvasott Illyés (A 30-as évek verseiről)
83 Ki búzákba fákba áras tottad véred, és mondtad, egyétek, hadd bekanalaznom e békés igéket s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek.” Tamás Attila a szövegből Babits Jónás imájá nak távoli asszociációját hallja, az Úrhoz fordulás gesztusának sajátos nyelvi modulációját. Az tény, egy próféta alakja bontakozik ki ebben a szövegrészben, aki az Úrhoz fordul segítségért, s aki a prófétaságot épphogy nem „rühelli” (mint Jónás), hanem az „együgyű népek” szolgálatába akarja állítani életét, sorsát: „Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben, menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok. Kiknek uruk előtt nézésük is dadog, oly gyámoltalanok. Szavaik elbujnak. Tanuljam el, amit mondani sem tudnak. S mit a némán rángó vonások kérdeznek, a nyilt kérdéseknek meg is felelhessek és szavaim, mint nagyszülémnek szájában hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban, nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk. Nem szokták meg itt még a szívbéli hangot.” Ez a biblikus prófétaalak nem az igét hirdeti, nem téríteni akarja népét. Identitását az adja meg, hogy az „együgyű népek” fia, tehát név- és sorsközösség fűzi azokhoz, akikből származik. Küldetése szerint a népet nem megjavítania kell, hanem felemelni, sorsát jobbá tenni. Az elnyomottak, megalázottak emberi létminőségtől való megfosztottságát a nézés, a beszéd alaktalansága, eltorzulása érzékelteti a versben. A kérdések csak „némán rángó vonások”. A dehumanizált létezést az artikulálatlanság erőteljes, szuggesztív – és egyedi – metonímiái tükrözik. Az „együgyű népek” nyelvtelensége, a kifejezhetőség artikulálatlan formulája, ellehetetlenülése logikusan vetíti elő a prófétasors lényegét: a beszédet, a szólás tisztaságát, bátorságát. Azaz a közösség képviseletét jeleníti meg vállalt és a sorsközösségből („szavaim, mint nagyszüleimnek szájában”) következő feladatként. Az „együgyű népek” nevében szólni, a szólás ilyen képességével rendelkezni tisztán értelmiségi feladat és adottság. Kétségkívül, a vers – és főleg fentebbi szakasza – egy esztétizáló modernség tükrében hagyományos költői szerepet formáz. A szerephez rendelt attribútumok, s ezek képisége azonban nem a romantikus tradíció szerint formáltak, s a nyelv sem a romantikus hangzást imitálja. Azzal együtt is, hogy a szöveg expressis verbis a nép nevében való szólás prófétai, értelmiségi feladatát fogalmazza meg. A vers jelentésrétege többféle mozgás-, irányváltoztatásra alapozódik. Kezdetben a beszélő csak hallgat, ül a padlás-grádicson (létrán), majd beszélni kezd, s feláll, feladatot fogalmaz meg, s indul. A beszéd, annak nyelvisége is változik. A nagymama animisztikus szellemeket megigéző szavait a biblikus allúzióval teli mondatok követik, s majd egy differenciált, artikulált, a jelenkor valóságára rámutató szöveg következik. A nyelviség eltérő világképek hordozója is: az animizmus, a monoteisztikus vallás és a (vallás nélküli) modernitás az emberi létezés nagy korszakainak egymásutániságát érzékeltetik. És változik a beszélő identitása is. A nagyanya szavait érti, de azok mégis értelmetlenek,
