Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - N. Horváth Béla: Az újraolvasott Illyés (A 30-as évek verseiről)
81 N. Horváth Béla Az újraolvasott Illyés A 30-as évek verseiről Az Illyés-recepció az 1930-as évekről szólva az irodalompolitikai, politikai szerepvállalás, a közéletiség dominanciájáról szól. Nem alaptalanul. Nemcsak a Pusztulás (1933) egykéről, fogyatkozó magyarságról szóló útirajza, a népi-urbánus vita olykor harcias publicisztikája (Új Szellemi Front, 1935) tanúskodik az Illyés-művek közéleti telítettségéről. A Puszták népe (1936) szövegét sem az irodalmi szociográfia poétikai toposzaiért, narrációs formáiért olvasta a korabeli (zömmel értelmiségi) olvasó, hanem a mű társadalmi reflektáltságáért. Azokért a lázító leírásokért, amelyek egy a társadalom alján élő népcsoport testi-lelki mélynyomoráról szólnak. De még a Petőfi t (1936) sem lehet csak irodalmi arckép ként, monográfiaként olvasni, hisz számos részlete, maga a Petőfi-portré is, a kor aktuális kérdéseire válaszol (az „új reformkor” társadalmi irányai, a népi értelmiség szerepvállalása, a népi mozgalom poétikai és politikastratégiai kérdései). A Magyarok címmel közzétett írások (1938), s még inkább a Ki a magyar (1939) nemzetkarakterológiai fejtegetései sokkal inkább a politika, mintsem a poétika erőterébe emelik az egyébként irodalmi szándékú és eszközökkel megalkotott szövegeket. A 30-as években született Illyés-versek is nagyobb részt ebben a kontextusban kapták meg értelmezésüket a korábbi kánon olvasatában. S logikusan, a kánon szilárd pontjain azok a művek álltak, amelyek ezt a közéleti tematikát szólaltatták meg: A Dunánál Esztergomban, Ének Pannóniáról, Magyarok, Nem menekülhetsz, Kacsalábon forgó vár, Haza a magasban. Ezek a versek váltak antológiadarabbá – hozzátehetjük: joggal. Ugyanakkor a 90-es évek második felétől egyre határozottabb igényként fogalmazódik meg a rekanonizáció szükségessége. Az új értelmezői szándék korszerűtlennek véli a közéletiség poétikai szerepvállalását, az ezt megjelenítő lírai beszédet, s az ennek jegyében született művek relevanciáját megkérdőjelezi. A lírai én omnipotenciáját, s az ehhez kapcsolódó retorizált beszédmódot is idegennek véli már a modernség (vagy késő modernség) korában is. Arról nem is beszélve, hogy a közéletiségi tematikát működtető eszmetörténeti, politikatörténeti fogalmak (nép, népképviselet, népi-nemzeti kultúra) egy korábbi olvasatban hatottak – az akkori politikai struktúrában sokszor a hatalommal való diskurzus, konfrontáció eszközeiként is – a mai olvasó azonban kevésbé érti ezeket, jelentésük elhomályosul. (A manipulációk szándékos homályáról nem is beszélve.) Nem megtagadva az előbbiekben említett antológiadarabokat, egy mai olvasót is megszólító Illyés-portréba bele kell illesztenünk azokat a műveket is, amelyek a korábbi olvasatokban kevesebb figyelmet kaptak. Nem érintve az avantgárd korszak (1923–1928) néhány figyelemre méltó szövegét (Újra föl, Sub specie aeternitatis ), s csak a kiteljesedő köl tészetre koncentrálva, először is szólni kell egy korai versről, a második kötet (Sarjúrendek, 1930) egyik kiemelkedő darabjáról.
