Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 12. szám - Lőkös István: Iskolaéveim

60

Ha most felteszem a kérdést: milyen hatékonyságú volt a tanító úr pedagógiája, metodikája, arra ekképpen válaszolhatok: közülünk (az osztály létszáma ötven fölötti volt), a csonka tanévet befejezve, tizennégyen folytattuk tanulmányainkat a polgári iskolában vagy a gimnáziumban; érettségi után – többen is – egyetemen tanulhattunk tovább.

1945. június.Vége a tanévnek. Várjuk a bizonyítványt. A hónap közepén kapjuk meg, mely szerint magaviseletem, szorgalmam s az egyes tárgyak minősítése: kitűnő. A Népiskolai Értesítő Könyvecske 13. oldalán ez a „záradék” olvasható: „a mindennapi elemi iskola ötödik osztályának

tanulójaként minden követelmény

nek kitűnően eleget tett”. Tehát tanulhatok tovább – szüleim akarata szerint – a polgári iskolában, ám ehhez még egy komoly hiány pótlása szükséges: előttem van ugyanis az ötéves mulasztás pótlásának kötelezettsége: az 1–5. osztályos református hittanvizsga eredményes letétele. Kitűnő bizonyítványom birtokában keressük fel édesanyámmal az egri református gyülekezet lelkészét, Paulik Béla tiszteletes urat, aki szívélyesen fogad, s anyámat meghallgatva a könyvespolcról három hittankönyvet leemel, kezembe adja, mondván: ezt tanulmányozd át, és két hét múlva várlak vizsgára.

A jobbára hitéleti és egyháztörténeti témákat tartalmazó könyvecskékkel hamar végzek, s a megjelölt időben felkeressük a tiszteletes urat. Ő, néhány kérdésére adott válaszaimmal megelégedve, máris kiállítja a bizonyítványt, mely szerint: „Alulírott, igazolom, hogy Lőkös István felnémeti el. Iskola V. oszt. tanulója a református hittanból Egerben levizsgázott. Hittanjegye: kitűnő = 1. Eger, 1945. aug. 22. Paulik Béla ref. lelkész”. Ezzel az aktussal lezárult gyermek- és kisiskolás korom fél évtizedes praeökomenikus

korszaka.

És mi történik utána? Már leírtam: református identitásom 1945-ben – papír szerint is, a valóságban is – helyreállt. Részben a Paulik tiszteletes úr előtt „letett” hittanvizsga, majd 1945-1949 közöti polgarista diákoskodásom idején, amikor – lévén akkor még kötelező tárgy a hittan – Hubay tiszteletes úr hit- és erkölcstan óráin ismerkedem a kálvinista hitelvek szabályaival. Konfirmálásunk (1949) után végleg megszakad több mint fél évtizedes gyermek- és kisdiákkorom praeökomenikus létformája.

De valóban megszakadt? Az egri Polgári Fiúiskola állami intézmény lévén nem függ az egyházi hatóságoktól, ám a tantermünkben ott van a kereszt, a hittanórákat heti rendszerességgel, két órában, Hetényi Adorján tisztelendő úr tartja (ő a 212. sz. Bornemissza Gergely cserkészcsapat lelkésze is, ennek tagságát a város ipari, kereskedelmi cégeinél tanuló, vagy már dolgozó munkásifjúság alkotja!), mi reformátusok pedig – ugyanazon időben – a fiú- és leánygimnáziumokban tanuló református társainkkal a Dobó István Reálgimnázium egy földszinti tantermében sajátítjuk el felekezetünk hittananyagát. Nem tévedek, amikor azt állítom: 1948-ig, a „fordulat évéig” tanévenként lelki gyakorlat (katolikusoknak), illetve csendes napok (reformátusoknak) adnak alkalmat, hogy vallástani stúdiumaink elmélyültebbek legyenek. Ez a hitélet mégis más volt, mint amit 1945 júniusában Felnémeten odahagytam. Odahagytam? Dehogy! Az a szabályrendszer, amely a katolikus elemi népiskolában érvényben volt, kötelességtudatra nevelt, az az iskolai fegyelem, amely megtanított a „törvények” tisz-