Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Lőkös István: Iskolaéveim
57 amikor a sekrestyeajtónál felsorakozunk, majd megjelenik Sándor úr, s csendet parancsolva, tereli a sekrestyén át a templomhajóba az osztályt. Ahogy a hajót a szentélytől elválasztó vasrács előtt felsorakozunk, Sándor úr a sekrestye bejárata melletti kis csengővel jelzi a mise kezdetét. A kóruson felzúg az orgona, s a főúr hat ministráns kíséretével elindul a sekrestyéből az oltár felé. A templom tele van, a hajóban is, a szentélyben is szorong a gyermeksereg – most már látjuk: itt van az egész iskola. „Hamvazkodás lesz” – súgja szomszédom: Kovács Lakó Jóska, mindjárt a szertartás kezdetén. Most egy pillanatra megmozdul velem a világ. Szürke ködfátyol borítja szemem, elsötétül a gyertyafényben úszó oltár, elhalkul az orgonaszó. Állok Jóska mellett hosszú percekig, bénultan, tehetetlenül. Ma sem tudom, miért. Hisz – láttuk – olyan tolerancia vett körül e katolikus elemi népiskola falai között, amely mai felfogás szerint is mintaszerűnek minősülhet. Református gyerekként soha semmi megkülönböztetésben részem nem volt, misére jártam, a hittanórákon figyelmesen hallgattam a főúr előadásait, fújtattam az orgonát, korom adta „jogosultsággal” már a lélekharangot is húzhattam... És most itt állok zavarodottan osztálytársaimmal a szentélyben, hamvazkodásra várva, mely számomra nem kötelező, s a református egyház vallásgyakorlatában ismeretlen, s most, a tanító úr vagy a főúr megkérdezése nélkül oda kell térdelnem az oltár elé, ami – úgy érzem – véteknek számít. Azt már nem tehetem, hogy a tanító úr engedélye nélkül odahagyjam a templomot – ez a szökéssel lenne egyenlő, amelynek „bűnére” (megszökni az iskolából!) gondolni is szörnyű. És ekkor csoda történik. Az előttem lévő sorban meglátom padtársamat, a zsidó származású Hermann Imrét. Felsóhajtottam. Ha ő is itt van, akkor talán részvételem a hamvazkodáson nem lesz baj. Tovább nem tűnődöm. Sándor úr már indítja az első sorban állókat, mi többiek követjük őket. Ott térdeplünk mindnyájan az oltár előtt, tőlem jobbra Hermann Imre is. Testem elönti a forróság, jólesik térdeimnek a kőpadlat hűvöse. A főúr s mellette a ministráns egyre közelebb jön. A hófehér karing hímzését ma is látom. Már előttem áll, rám néz, egy pillanatra mintha tétovázna, aztán megmártja ujját a szentelt barka hamujában, homlokomra rajzolja a keresztet, közben tisztán hallom szavait: „Memento homo, quia pulvis es, et in pulverem revertis = Emlékezz ember, aki porból vagy és porrá leszel.” Mire felocsúdok, a főúr már Hermann Imre előtt áll, s rajzolja homlokára a jelet... A szertartás végeztével csöndben, a sekrestyén át hagyjuk el a templomot. A főúr mellett haladok el, s illően, ahogy a tanító nénitől tanultuk, hangos Dicsértessékkel... köszöntöm én is. „Mindörökkön örökké. Ámen” – mondja moso lyogva s megsimogatja fejem. Felszabadultan, kimondhatatlan boldogsággal teli szívvel lépek ki a sekrestye ajtaján... 1944. november. Mezőkövesd felől szüntelen ágyúdörgés, udvarunkban egy nagy hatósugarú német aknavető, kezelői két-három óránként kilőnek néhány aknát. A szomszéd kertből ágyúval tüzelnek. A csekély számú egység mintegy hat-nyolc katonája lovas fogatra ülve indul naponta a tűzvonalba. Alkonyattájt – hazatérve – van, akit holtan hoznak vissza, s másnap gyászszertartás nélkül hantolják el a falu temetőjében. Az oroszok még mindig messze, valahol Füzesabony
