Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 11. szám - Staar Gyula: A harmadik mérföldkő (Emlékezés Weszely Tiborra)

90 Miközben Weszely Tibor lelépett az előadói emelvényről, kitört, és percekig tartóan zúgott a taps. Én pedig örökre szívembe zártam ezt az embert. Többen szorongatták a kezét, szóltak hozzá, gratuláltak neki. Vártam rá, hiszen megbeszéltük, hogy itt találko­zunk. Végül hozzám is elért, köszönte könyvéről a Természet Világá ban megjelent mélta ­tásokat, s elhatároztuk, hogy ezután még jobban összekötjük útjainkat. Megegyeztünk, hogy a következő találkozásunkkor hosszabb interjút készítek vele. 1984 nyarán nyílt erre alkalom, amikor újra eljött hozzánk, hogy a Bolyai János Matematikai Társulat Rátz László-vándorgyűlésén átvegye a neki ít élt Beke Manó-díjat. Ebben az elismerésben a matematika oktatásában és népszerűsítésében kiemelkedő eredményeket elérő tanárok részesülhetnek. A vándorgyűlésen részt vevő tanároknak Weszely Tibor ismét nagy sikerű előadást tartott Bolyai Jánosról. Utána a matematikatanárok szeretettel vették körbe, az őt ölelő gyűrűből csak inteni tudott nekem, én pedig visszajeleztem: jó, akkor majd holnap újra eljövök. Másnap azután már nyugodtan leülhettünk és hosszan elbeszélgettünk az életéről, a matematika, a Bolyai-kutatás, s általában a tudománytörténet iránti elkötelezett­ségéről. Itt mindössze két megfontolandó gondolatát idézem, válaszát arra a kérdésemre, hogy milyen tanácsot adna annak a fiatal kutatónak, aki tudománytörténeti búvárkodásra adja a fejét. Így válaszolt: „Nem szokásom tanácsokat osztogatni. Alakítsa ki mindenki a maga munkamódszerét. Azért talán két lényeges szempontra mégis felhívnám a figyelmét. Olyanra, amit azoknál az elődöknél tapasztaltam, akik a tudománytörténetet magas színvonalon művelték. Legelső és legfontosabb kiindulópont: őrizni kell a hitelességet, ragaszkodni az eredeti dokumen­tumok pontosságához. Amit állítunk, amit közlünk, az tökéletesen fedje a valóságot. Soha ne próbál­juk eredeti elképzelésünket a tények közé erőltetni, s ha az nem megy, hát mellőzzük a valóságnak azon szeletét, amely ellentmond nekünk. Ez súlyos bűn, erre nem adhat felmentést az újat mondás szirénhangja. Szomorúbbnál szomorúbb példákkal illusztrálhatnám mondandómat... A másik, amire ráirányítanám a figyelmet, amit ajánlani szeretnék az utánunk jövőknek, a következő megfigyelés. Minden ember, minden nép ragaszkodik a múltjához, a közösségével össze­fonódó történelmi eseményekhez, fejlődésének útját mindenkoron igyekszik újra és újra értelmezni. Vigyázzunk arra, hogy a jövő generációból se aludjon ki a hagyományőrzés tüze. Mert az emberi lélekben sorra kihunyó lámpafények a közösség megsemmisülésének, eltűnésének biztos előjelei. Az a nép, amelyik nem becsüli múltját, a jelenét sem képes értékelni.”4 Hogyan válik valaki a Bolyai-kutatás emblematikus alakjává, olyanná, mint Weszely Tibor? Mi vonzotta már fiatalemberként a Bolyaiak szelleméhez, hogy azután matematikai tudással felvértezve magát, élete végéig dolgozzon azért, hogy emléküket méltóképpen megőrizze az utókor? Ki ő, milyen ember volt Weszely Tibor, s miért oly fájdalmas nekem ma már múlt időben írnom róla? A római kori aranybányászatáról nevezetes, hegyekkel körülölelt Brádon született, 1936. január 16-án. Apai nagyszülei is itt éltek a Fehér-Körös partján fekvő, Hunyad megyei városkában. A második világháború átrendezte e vidék etnikai térképét. Építész édesapja 1945-ben Marosvásárhelyre költöztette családját, egy kövesdombi kis házba, amit azután szépen felújított-kibővített. Elemi iskoláinak elvégzése után a Bolyaiak híres iskolájában, a Református Kollégium­ban tanult, aminek akkorra már megszüntették a kollégiumi helyzetét, az új neve 2. számú Magyar Tannyelvű Fiúlíceum lett. Jó matematikatanárai voltak, Pálffy Antal és Kiss Elemér, akik hamar felismerték matematikai tehetségét, s beléoltották a Bolyaiak tisztele ­tét, a hely szellemét. Jól szerepelt a feladatmegoldó versenyeken, díjat nyert az országos 4 A lámpás ember. Beszélgetés Weszely Tiborral. In: Staar Gyula: A megélt matematika , Gondolat Kiadó, Budapest, 1980.

Next

/
Oldalképek
Tartalom