Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.
49 amiben persze nem volt sok köszönet: el tetszett késni az igénybejelentéssel. Ha már szóba került Hruscsov, leírom az odaát elterjedt szóbeszédet, 1964-ben fölvetette Kádár Jánosnak, lemondana Kárpátalja magyarlakta területeiről. Azóta kiderült, nem légből kapott legendáról volt szó, de Kádár nem merte komolyan venni, ahogy attól is megrettent, hogy Hruscsov hazaküldené Rákosit, vagy kivonná a megszálló hadakat. Félt volna egyedül maradni a népével, attól meg pláne, hogy kap a nyakába még vagy százezer nyakas beregi, ugocsai kálvinistát. Aligha voltak sokan, akik örülni tudtak a Magyarországon kötelezővé tett iskolai oroszóráknak, de nagyanyám közéjük tartozott, velem címeztette ugyanis a rokonoknak szóló leveleket. Ma is rááll a kezem a cirill betűs szavakra, Шитев Этэл, Баркасово, Закарпатская обл, Мукачевский Район, СССР. „Nagyapáék valaha jobb napokat láttak. Kaszonyban még malmuk, később cséplőgépeik voltak. Abban az időben, amelyre én emlékezem, az öreg Orosz már csak házi szükségletre kalapácsolgatott műhelyében... Apám rendszeresen segítette a szüleit, a helybeli református pap Magyarországon tanuló fiának küldött pénzt, s annak ellenértékét a pap, Fóris Bandi bácsi fizette az öregeknek. Nagyapám még a ’30-as évek közepén, nagyanyám ’43-ban halt meg. Etus néniékről (az ő orosz nevét és címét írtam le az imént) az ’50-es évek végéig semmit sem tudtunk, akkor kezdhettünk újra levelezni, s tudtuk meg, hogy Pali bácsi, ők, hogy apám meghalt. A gyerekkori kárpátaljai látogatások alighanem magyarságát is tudatosították benne, nagynénje (Panni néni) titkon elrejtett nemzetiszín szalagját mutatta neki, apja pedig a konyha zöld ablakkeretében függő piros-fehér csíkos függönyre hívta föl a figyelmét. Furcsállta, talán meg is ütközött rajta, hogy ami otthon természetes, azt ideát rejtegetni kell. Tízéves, amikor a közeli nagyvárosba, Kecskemétre kerül. Ott születtem, ott voltam én is kisdiák, de hiába keresem, alig bukkanok közös helyszínekre vagy élményekre. Igaz, számára sem ugyanaz a harmincas évek második felének Kecskemétje, mint ahova 48-ban tanárként visszaköltözik, vagy a nyolcvanas évek közepének Kecskemétje, amikor az emlékeit elkezdi összerendezni, megírni. „Az Újkollégium, ahova jártam, internátusi szárnya, ahol laktam, megvan ugyan ma is, ha belülről átalakítva is, de már 50-ben, amikor tanárként oda kerültem, sem volt számomra azonos a régivel.” Hogy is lehetett volna, hiszen az a régi egy impozáns egyházi és iskolai központ volt. „Mikor ’35 szeptemberének elején konflissal az internátus bejáratához értünk, úgy gondoltam, nem is utcán, hanem valami nyitott udvaron vagyunk ... gimnázium, internátus, jogakadémia, leánygimnázium egybe tartozik, s ebben volt is valami, sőt abban is, hogy a jogakadémia mellett balról a ref. bérház földszintjén a Kultúra könyv és papírüzlet, jobbról a papi lakásokat magában foglaló ház, ezek mind kapcsolatban voltak egymással, sőt a nyomda is a jogakadémia – az Ókollégium – túlsó felén, nem is beszélve a ref. templomról az oldalára épített bazársorral. A tanítónőképzőt, a Bodor Zsuzsannát (a leányotthont) csak később láttam: ezek is egyházi intézmények voltak. ... Volt hát ben nem némi büszkeség, Csépán erősen kisebbségi reformátusságom itt öntudatra kaphatott. Lenyűgöző volt az iskola múltja, XVI. századi eredete is. Évnyitó, évzáró beszéd el nem hangzott ennek említése nélkül, de Pásthy János igazgató úr máskor is – minden lehető alkalommal – beleszőtte mondataiba »ősi iskolánk«-at.”
