Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.
39 egyforma 20×14,5 cm-es négyzethálós és vonalas füzet, könyvecskének is mondhatnám a vaskosságuk (100 lap), szögletessé formált gerincük és kemény viaszkos vászonhoz hasonló táblájuk miatt. A lapok hátoldalára is írt, többnyire kék golyóstollal, az írás olykor átüt a papíron, megnehezítve mindkét oldal olvasását. Az egyik füzet hátoldalán egy pecsétre bukkanok: J. Janonio popieriaus fabrikas. Egy kaunasi papírgyár terméke. A gyárat a litván költő, Julius Janonis után nevezték el. Rákeresek a neten: a litván proletariátus első költőjeként emlegetik, 1917-ben, 21 évesen, néhány hónappal Leninék forradalma előtt vonat alá ugrott. Egy füzet ára 42 kopejka. Valamelyik kárpátaljai útján, az utolsó napon vásárolhatta a megmaradt pénzért, vagy ajándékba kaphatta egy odaátról érkező ismerőstől, rokontól. Volt, aki villanyvarrógépet cipelt, volt, aki szamovárt hozott, volt, aki merülőforralót. A Szovjetunióban azt kellett venni, amit éppen árultak, nem azt, amire szükség volt. Ha valóban ő vásárolta a Janonis-féle füzeteket, talán már a Napló járt a fejében. Visszalapozok az első bejegyzésekhez A személyes vonatkozások miatt nekem is könnyebb az eseményeket elhelyezni az időben. „Június 22-én Istvánéknál vol tunk Anna Ida keresztelőjén. Magam jöttem haza, Anyuka Keszin maradt, Éva Szepezdre, Andi Szegedre ment.” Közben a fekete bogár is visszaszáll a monitorra, nem is vettem észre, hogy mikor. Tehát Kecskeméten van és egyedül, amikor elkezdi a Memoárt és a Naplót. Sokat panaszkodik mindkettőben a kényszerű magányosságra, de még többet arra, ha nem hagyják egyedül lenni. Idemásolok egy meglepő szakaszt a Le mie prigioni című fejezetből, börtönbün tetése idejéből. Olyan, mintha elégedett, sőt boldog lenne benne: „Hosszú ideig egyedül voltam egy cellában. Nem volt olyan rossz, mint amilyennek a magányt festik. Jártam a cella egyik sarkából a másikig, verseket mondtam magamban, fölidéztem a múlt számos emlékét. Jólesett, hogy nem zavarnak közben. Délutánonként tíz percre, negyed órára kivittek egy szűk kis udvarra sétálni, itt is egyedül voltam.” Azt írtam volna, boldog, na nem, a boldogság azért túlzás. Ez a szó a Naplótól és a Memoártól is idegen lenne. Beütöm azért a biztonság kedvéért a keresőbe, s magam is meglepődöm, mikor mégis felbukkan, igaz, csak egyetlen egyszer. 1945 nyara. „Május végén fölmentem a Collegiumba, alkalmi lovaskocsival, ilyen mindig akadt, a feketézők vitték az élelmet. A június nagy tanulásban telt, de közben dolgoztunk is a romeltakarításon, a Collegium cserepezésén, élünkön Kereszturyval; egyszer majdnem lecsúsztam a tetőről. Az alapvizsga július elején volt, görög érettségivel (Szemerényi Oszvald), német nyelvvizsgával (Thienemann) súlyosbítva. Huszti gyengének találta a latin írásbelimet, de a szóbelin az elsőnek vett Horatius-szöveg után elégedetten mondta: „Hiszen maga tud.” (Persze, előző évben Tomasz úrral Horatiust gyúrtuk a collegiumi órákon.) Végül dicséretest adott. Pais szokása szerint hosszan nyaggatott, végül megkérdezte, irodalomból kinél vizsgázom. Ha Horváth tanár úr megadja a kitűnőt, megadom én is – mondta végül. Horváth megadta, így kaptam magyarból kitűnőt. (Irodalomból és nyelvészetből közös jegyet kaptunk.) Boldog és büszke voltam eredményem miatt...” Horváth Jánost én is sokat hallottam emlegetni, kedvenc tanára lehetett, de a „boldogságot” indokolhatta a felszabadulás, az újra kezdődő élet is. Igen, azt hiszem, inkább az volt az ok. A mérhetetlen szenvedés és az alig fölbecsülhető háborús veszteségek után hirtelen béke lett, és a túlélők megpróbálták, görcsös
