Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 10. szám - Fehér Zoltán: „Német császár levelet ír Kossuthnak" („Kívülről" és „belülről" érkező hazafias mentalitás Bátya dalkincsének szövegeiben)
80 Fehér Zoltán „Német császár levelet ír Kossuthnak” „Kívülről” és „belülről” érkező hazafias mentalitás Bátya dalkincsének szövegeiben Bátya magyar és rác népdalkincsének gyűjtését valóban a huszonnegyedik órában végeztem el 1952-től 1990-ig. Akkor még éltek azok az emberek, akik fiatalkorukat a Monarchia első világháború mozdulatlannak látszó parasztvilágában élték le. Őrizték tudatukban annak emlékét. S mivel Bátya kétnyelvű falu volt, polgárosulásában elmaradt a tiszta magyar falvaktól. Ezért olyan archaikus elemeket is megőrzött műveltségében – így zenei hagyományaiban is –, amelyeket a tiszta magyar lakosságú falvakban már rég elfelejtettek. Itt még „tisztább volt a forrás”. Természetes, hogy a „felülről és kívülről érkező hatások” azért már akkor is kimutathatók voltak a bátyai nép tradicionális kultúrájában. Amikor a hasonló történeti múltú, hasonló vegyes etnikumú szomszédos Dusnok népzenéjét gyűjtöttem, szinte a bátyaihoz hasonló tapasztalatokat szereztem. 1990-re, a rendszerváltás idejére pedig már elsorvadt a nemzet éltető gyökere, a parasztság is. Kálmány Lajos, a híres folklorista pap, a szegedi nagytájon végzett XIX. század végi gyűjtései során különös figyelmet fordított a történeti hagyományokat őrző népköltészeti alkotásokra, ám ennek ellenére alig lelt olyan folklóradatot, amelyek a kuruc kornál régebbiek. Bátyán a rác szövegű anyagban viszont – ha nem is nagy számban – előkerültek még a török kori, sőt Mátyás király korát idéző szövegek is. 1868-ban, az Eötvös-féle népiskolai törvény szinte „erőszakosan” beavatkozott a paraszti társadalom életébe, és ennek következtében nemcsak a gyermeknevelés gyakorlata, hanem a gazdálkodási hagyományok is átalakultak. Az analfabetizmus felszámolásával pedig egyre nagyobb jelentőségűvé vált a még élő népköltészetben a hagyományok írásbeli átszármaztatása, valamint a mű- és népköltészet kölcsönhatása. Az iskolai énekórákon olyan dalokat is tanítottak, amelyek a magyar identitást erősítették – javarészt nem népdalok voltak –, s ezek is a „falu dalkincsének” is részeivé váltak (Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted, / Nem vész az el, ha eddig el nem veszett...). Új jelenség volt, hogy a vásárokon beszerzett, betyárokról (népi szabadságharcosok!) szóló „népies” ponyvaregények nagy közkedveltségnek örvendtek, a középkori énekmondók kései utódai, a „históriások” rémtörténeteihez hasonlóan, amelyeknek nyomtatott formájából éppúgy olvasott fel téli szomszédolások alkalmaival odahaza egy-egy jófejű iskolás gyermek, mint az újságokból. A magyar történelem is megjelent Bátya dalkincsének szövegeiben a hazaszeretettel együtt. Nem csak azért, mert Bátya népe itt élte meg azokat, hanem azért is, mert a falu népének az a része, amely a magyar őslakosság leszármazottja, lelke mélyén – rác nyelve ellenére – mindig is magyarnak érezte magát. Valószínű azonban, hogy az iskolai énekórákon tanulták a következő dalokat. Az első dalunk a kuruc időket idézi, s a „Cérnagyáros”nak nevezett Guzsván János felesége (1905) énekelte. Nyilvánvalóan műzenei alkotás archaizáló szövegével együtt. A szövege talán Rákóczi hamvainak hazahozatala idején
