Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 10. szám - Muhel Gábor: A hagyományvesztés identitásformáló szerepe József Attila művészetbölcseletének kialakításában
46 Kész a leltár sorai is: „Magamban bíztam eleitől fogva” , majd az 1937 novemberében született Íme, hát megleltem hazámat című versében még egyértelműbben fogalmaz: „Egyedül voltam én sokáig. / Majd eljöttek hozzám sokan. / Magad vagy, mondották; bár velük / voltam volna én boldogan.” A példák száma sokáig szaporítható, ezt a néhányat is csak azért tartottuk fon tosnak kiemelni, mert jól mutatják, hogy a többszörös hagyományvesztésen átesett költő identitástudata az évek során a magánymotívum függvényében is lényeges változásokon ment keresztül.13 Ennek tükrében még érthetőbbé válnak Ignotus Pál szavai, aki a Szép Szó József Attila-emlékszámába írt memoárjában külön kitért a költő komoly ismeretelméleti érdeklődésére, s úgy jellemezte József Attilát, hogy valójában „minden »rendszer« izgatta, minden jelenség rejtvényként meredt eléje, amelyre fogalmazást és magyarázatot kell találnia. A világegyetem személyes ügye volt; s személyes sérelme, szégyene és kiheverhetetlen kudarca, hogy nem talált »rendszert«, képletet, mely vele való viszonyát kielégítően, biztonságot adóan megvilágítaná. Nem tudom, mi tombolt benne erősebben: a tudás, az intellektuális biztonság e lírai vágya-e, vagy pedig a szereteté, melyben, tán éppen végzetes magányossága miatt, minden porcikájával fel akart oldódni. Dühöngve követelte a szeretetet, fogcsikorgatva hajszolta magát is a szeretetbe.”14 A biográfiai vonatkozásokon túlmenően azonban az a tény, hogy József Attila teljességigénye a hiány univerzális méretűre tágulása mentén jól értelmezhető, művészetbölcseletének alakulása szempontjából sem mellékes.15 Nádass József emlékei szerint 1925-ös bécsi találkozásuk alkalmával József Attila még „valahogy így beszélt: A rím és a ritmus ugyanúgy hozzátartozik az élmény kifejezéséhez, ahogyan az alany és állítmány a gondolatéhoz. Nem kényszer és nem kötés a »kötött forma«, csak szigorúbb, pontosabb forma. A vers ritmusát és rímeit a vers anyaga szüli s az élmény, a kifejezésre váró nyersanyag szerint változik. Tökéletesen igaz, hogy az olyan vers, amelyben előbb születik a rím, a ritmus, a versmérték és a mondanivaló ehhez igazodik, értelmetlen játék. Érthető, hogy e sportszerű verselés ellen a költő fellázadt és a bilincseket széttörve, újból önmagát akarta kifejezni. De e rombolás befejeződött és számomra rímtelenül verset írni nehezebb és nagyobb erőszak, mint rímmel, versmértékkel. Rímmel, ritmussal segítek magamon, velük teszem teljessé a kifejezést. Én így vagyok hű önmagamhoz, mert a magam kifejezési formájához ragaszkodom. A formabontók tévedése ott van, hogy a formát tagadják, holott csak egy bizonyos, tartalmátvesztett, immár csak virtuozitásra alkalmas forma érett meg a pusztulásra. A tévedés ugyanaz, mintha a társadalmat, mint olyant, tagadnók egy bizonyos társadalmi forma helyett. Az én verselésemnek látszólagos játszi könnyedsége nem azonos a játékos, a könnyelmű verseléssel. Nem akarok se csicseregni, mint a kismadár se tilinkózni, mint a pásztor – de olyan őszinte, érzelemdiktálta verseket akarok énekelni, amilyen őszintén a madár és a tilinkó szól. Ugyanakkor formában és tartalomban tökéletes, magamat kifejező 13 Tverdota György szintén rámutatott, hogy nem húzható éles határ a költő fiatalkori és kései költészete közé, s „ha van vízválasztó az érett korszak korábbi időszelete és a kései költészet között, akkor ezt a bűn témájának fordulatszerű előtérbe kerülésében [...] jelölhetjük meg”. (In: Tverdota György: Zord bűnös vagyok, azt hiszem. Pro Pannónia. Pécs. 2010. 10.) 14 Ignotus Pál: Költő és a halál. = Szép Szó. József Attila-emlékszám. 1938/1–2. sz. (Hasonmás kiadás) Szépirodalmi. Bp. 1987. 59. 15 Bori Imre 1962-es tanulmányában az aktuális társadalmi és politikai viszonyokból kiemelve „létfilozófiai felismerések” megfogalmazójaként és az elidegenedettség korszerű kifejezőjeként mutatja be a költőt. Mint írja: „Meglepő, hogy mennyi azonos gondolat van József Attila szemlélete és a háborús, valamint a háború utáni, ún. egzisztencialista filozófia áramlatok között, elsősorban életérzésben, az egyénnek a világhoz – melyben élni adódott – való viszonyában. Amikor, a maga léte foglalkoztatja, a szó legszorosabb értelmében is egzisztencialista – Kafka és Camus testvére, szellemi rokona.” (In: Bori Imre: A „semmi ágán” = Híd, 1962/12. sz. 1115. = http:// adattar.vmmi.org / cikkek / 8122 / hid_1962_12_08_bori.pdf)
