Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 10. szám - Murányi Sándor Olivér: Árterület (regényrészlet)
18 Murányi Sándor Olivér Árterület – Maga mit keres itt éjjel háromkor fehér ingben, nyakkendőben? – kérdi tőlem a parti őr, miközben kollégája szemembe világít a lámpájával. – Hirtelen nem is tudom, mit válaszoljak. – Találkozom – felelem. – Kivel? – A folyammal. – Összenéznek. Elmosolyodnak. Elkérik a személyim. – Hazavigyük? – Nem kell. Hazatalálok magam is. Jó éjt. – Fejüket csóválva távoznak, miután visszaadják az iratom. Zavarba jövök az ellenőrzéstől. A kőgát felé veszem utam. Azon kapom magam, hogy hangosan beszélek a sötétben: – Kedves Barátom! Ma ismét árterületeden jártam. Felkerestem a pörbölyi gyereksírokat. Egyenként fotóztam le mind a tizenegyet. Megrendítő volt látni a huszonhét évvel ezelőtt autóbusz-balesetben meghalt kisiskolások arcait a sírköveken. Egy napja járt le a halottak napi megemlékezés. A temető üres volt. Egyedül maradtam az elhunytakkal, majd a gemenci erdő felé vettem utam, hogy szarvast és vaddisznót lássak. Ilyenkor messze eljövök a szigettől, és ahányszor csak tehetem, mindig megállok ebben a faluban. Jólesik kimenni a temetőbe, majd kigyalogolni a vadkilátóhoz az eső ellenére. Az általad öntözött területen már Esterházy Péter is megfigyelte, hogy szinte mindig esik. „Azt sem szerettem, ha mint gyerekhez szóltak hozzám, és azt se, ha felnőtt számba vettek, előbbit untam és sértett, utóbbit szégyelltem és zavarba jöttem, minthogy többet értettem meg, mint amennyit megértettem, nem, ez így zavaros, többet értettem meg, mint amennyit elemezni tudtam, azaz volt egy homályos sáv, árterület öklömnyi szúnyogokkal, sátorszerűen összehajló fákkal, ahonnét állandóan eső csöpögött , mint az őserdőben vagy Gemencen, egy sáv, melyet felfogtam, de nem értettem.”1 Nagyon tudok azonosulni ezekkel a sorokkal, ha éppen nem szívják a vérem a szúnyogok a gemenci erdőben, ahol – természetesen – szemerkél az eső. Most is el-eltakartam a teleobjektívem, miközben vártam, hogy egy szarvas a sok közül közelebb jöjjön hozzám, és megfelelő távolságra legyen a fotógépemtől hatalmas agancsa. Mert fotózással pihenek. Amikor távolodott tőlem a csorda, egy kis vadmalac közeledett, amely feltehetőleg anyja után sírt. Mintha beosztották volna, disznók és szarvasok felváltva jöttek a lencsém elé. A kis tekergő vonyítása messzire elhallott. Néha szünetet tartott, fejét fel-felemelte, és szembenézett velem. Ilyenkor megnyomtam a sorozatexpozícióra állított gombot. Bízom (Regényrészlet) 1 Esterházy Péter, Hahn-Hahn grófnő pillantása – lefelé a Dunán – Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991., 70.
