Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 10. szám - Kötter Tamás: A gyilkolás mestersége
8 – Na, mit gondol, megnézzük? – törte meg a csendet Molnár. – Mit? – bámult rá értetlenül Pálffy. A főhadnagy még mindig kába volt a légnyomástól. – A tankot – bökött a hadnagy az állával a második orosz páncélos felé. – Fogadjunk, hogy még nem látott közelről T-34-est – felelte Molnár. – Végül is ezért van itt. Tapasztalatgyűjtésből, nem? – mondta gúnyos hangon. – De. – Tapasztalat mellé gyűjtünk még néhány szuvenírt is – vigyorgott Molnár. – A tankot – ismételte a főhadnagy, miközben az orosz páncélos felé nézett. Az acél gyilkológépezet, amely néhány perce még el akarta pusztítani őt, most ártalmatlan ócskavasnak tűnt. Ettől némi erőre kapott. – Hogyne. Nézzük meg – bólintott. – Mehetünk. – Tökéletes lövés – dicsérte meg magát Molnár, miközben megpaskolta a szétnyílt sebhez hasonló bemeneti nyílást. A páncéltörő ágyú gránátja közvetlenül a löveg alatt csapódott a harmincöt tonnás acélmonstrum tornyába. – Hát nem tökéletes? – fordult Pálffyhoz Molnár. – De, az – hagyta rá a főhadnagy. – A Katona Újságba való lövés. Kár, hogy nincs itt egy haditudósító, aki lefényképezne bennünket vele. Molnárt szemmel láthatóan majd szétvetette a büszkeség, elégedett volt magával. – Ezt kellene tanítani, nem azt a sok sületlenséget az átütő képességéről meg találati valószínűségről. Azt hiszik, ami működik lőgyakorlat közben, az működik itt is – mondta tovább a magáét Molnár. – De, ez itt valóság. – Na jöjjön, elmagyarázom – intett Molnár a szavait szó nélkül hagyó Pálffynak. – A lövegtornyot lekerekítették, a test páncélját megdöntötték, látja? – mutatott előbb a toronyra, aztán a tank elejére a hadnagy. Mintha egy láthatatlan katedrán állna, úgy magyarázott és mutogatott a tananyag szemléltetőeszközévé váló kilőtt tankra, attól függően, hogy éppen mit akart mondani. – Így a ferdén érkező lövedék egyszerűen lecsúszik róla. Ha szemből jön, akkor nincs más választás, a löveg alá kell célozni, ahol a test és a torony találkozik – folytatta Molnár a lassan kisebbfajta előadásnak is beillő monológját. – A ballisztikai védelem itt a legkevésbé hatékony. Tudom – húzta gúnyos vigyorra a száját –, maguknak azt tanították, hogy kétszáz méterről bármelyik tankot ki lehet lőni, de a T-34 esetében ezzel próbálkozni nagy szamárság lenne. Mondhatnám úgy is, hogy kész öngyilkosság. Fogadjon el tőlem egy jó tanácsot, ha egyszer hasonló helyzetbe kerül, akkor kivárja a megfelelő távolságot és ide céloz. – Feltétlenül így teszek majd – komorult el Pálffy. Molnár akaratlanul is a főhadnagy eszébe juttatta, hogy a frontszolgálata még csak most kezdődik igazán. A főparancsnokság úgy tervezte, hogy a tapasztalatgyűjtés céljából a frontra vezényelt tisztek, rövid akklimatizálódás után, maguk is parancsnoki teendőket látnak majd el. Pálffy még igazán bele sem gondolt, hogy talán már holnaptól neki is katonákat kell vezetnie és parancsokat kell kiadnia. A lövegtorony nyitott fedeléből a parancsnok élettelen teste lógott ki. A két tiszt egyesült erővel kihúzta az oroszt a nyílásból, és a földre fektette. A fiatal,
