Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Vajna Ádám: „Annyit írok le, amennyit szükséges” (Kjell Askildsen és az amerikai minimalizmus)
96 nincsen egyetlen, minden kétségünket feloldó helyes megfejtés. A narrátor látszólag nem válogatja meg rendesen, hogy mit közöl, így pedig felmerülhetne, hogy a szöveg a hétköznapi, szóbeli történetmesélést imitálja, ahol nem ritka, hogy a mesélő leragad egy-egy felesleges részletnél. Ennek azonban ellentmond, hogy a minimalista novellák szerkezete szembetűnően kimódoltabb (már csak a kihagyások miatt is) a szóban elmesélt történetekénél. Most, hogy néhány szempont segítségével már ízelítőt kaptunk arról a módról, amellyel a világ lecsapódik a minimalista műben, felmerülhet a kérdés, hogy hogyan viszonyulnak az Askildsen és Carver által megírt történetek egymáshoz. A posztmodern után szembetűnő, hogy „a minimalist ák visszatérnek a hétköznapi ember hétköznapi valóságához”, 62 de valóban hétköznapi-e, ami a két szerzőnél történik? Henning Hagerup az Askildsen összegyűjtött novelláihoz írt utószavában a következő t állítja : „ Sok novella szürke, anonim életet élő emberekről szól, akik alig észrevehetőek a nagyvilág számára, és semmiben, vagy legalábbis kevés dologban reménykedhetnek.” 63 Ayala Amir pedig Carver vizuális poétikájáról szóló könyvében azt írja, „a tipikus carveri történet egy hétköznapi helyzetet ír le [...], karakterei [...] gyakran szembesülnek kilátástalan, valódi alternatívák nélküli életükkel”. 64 Carvernél bár a kiindulópont valóban gyakran hétköznapi, mégsem ritka, hogy az események különös fordulatot vesznek. A kötetben először 1981-ben megjelent Szólj az asszonyoknak, hogy elmegyünk ben (Tell The Women We’re Going) például két barát közös családi összejövetelén indul a történet, azzal folytatódik, hogy a két barát innen kiszakadva biliárdozni megy, de mégis oda fut ki, hogy egyikük megöl két ártatlan, fiatal lányt, akiket elsőre úgy tűnt, csak felszedni szerettek volna.65 Az ehhez hasonló történetek miatt eshet meg az, hogy Karin Knudsen egy mondaton belül két, látszólag egymásnak ellentétes megállapítást közöl a minimalizmusról. Szerinte egyszerre jellemzik ezt a fajta prózát a „felkavaró, gyakran szörnyűséges történetek és szituációk”, valamint „az átlagos, hétköznapi szituációk és szereplők gyakori használata”. 66 Hogy ez valójában miért nem ellentmondás, az néhány konkrét példával könnyen alátámasztható. Carver novellái bár egyértelműen szoros kapcsolatban állnak a hétköznapisággal, mégis mozgatnak nem hétköznapi szereplőket, bemutatnak nem hétköznapi eseményeket. Előbbire kiváló példa a kampókezű házaló fotós az 1981-es Kereső (Viewfinder) című novellából, vagy az 1976-os 62 Abádi Nagy Zoltán, „A mai amerikai minimalista próza: kategóriahasználati és definíciós helyzetvázlat”, in Studia Litteraria, XXX. , szerk. Bitskey I. és Tamás A., 87–106. (Debrecen: Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1992), 90. 63 Henning Hagerup, „Etterord”, in Kjell Askildsen, Samlede noveller , 457–469. (Oslo: Oktober Forlaget, 1999), 460. 64 Ayala Amir, The Visual Poetics of Raymond Carver (Lanham etc.: Lexington Books, 2010), xvii 65 A novellának két verziója is kiadásra került, de a később megjelent, bővebb változatnak is a fent leírtak adják a törzsét, azzal a különbséggel, hogy ott Jerry csak az egyik lányt öli meg. 66 Knudsen, „Minimalisme...”, 117.
