Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Vajna Ádám: „Annyit írok le, amennyit szükséges” (Kjell Askildsen és az amerikai minimalizmus)
93 alkudozásban, mind a kétszer elfogadja a tíz dollárral kevesebbet ajánló, az egész furcsa jelenséget garázsvásárnak néző pár ajánlatát. A meglehetősen különös, de alapvetően nem valószerűtlen történéseket felvonultató novella ráadásul azzal zárul, hogy a lány hetekkel később a sztorit meséli, azonban valamiért nem elégedett a saját elbeszélői képességével. Az írás ugyanis a következő monda tokkal fejeződik be: „Több is volt a történetben, tudta jól, de nem volt képes szavakba önteni. Egy idő után nem is beszélt róla többé.”43 Ahogy azt már némileg érintettük, nemcsak a szereplők kommunikációs készségei szegényesek, hanem a novella elbeszélői nyelve is. „A nyelv: egyszerű és direkt”, „a narrátorok nem gyakran használnak választékos mellékneveket”, és „ ritkán adnak dagályos leírásokat a látványról”44 – ezek mind Clark kijelentései a minimalista novellák nyelvezetéről. Hogyan érvényesül Askildsennél ez a fajta nyelvi „szegénység”? Øystein Rottem az 1996-os Hundene i Thessaloniki (Thesszaloniki kutyák) című Askildsen-kötetről írt kritikájában ennek egyik módozatára hívja fel a figyelmet: „Nézzük meg például a párbeszédek igéit. Itt hasonlóan korlátozottak a variációk, mint a szereplők tevékenységeinél. »Mondta« , » mondta « , » mondta « , ismétlő dik, miközben a szereplők rágyújtanak egy cigarettára, kinyitnak egy borosüveget, kiülnek a verandára, elmennek étterembe, megisznak egy korsó sört – újra és újra.” 45 A később született A barátság ára című novellában is csak a „sa” (mondta) igét használja az elbeszélő, a Miért nem táncoltok? -ban pedig szinte kizárólag a „said” (mondta) fordul elő, az egyetlen kivétel az egyik kérdőmondat után felbukkanó „asked” (kérdezte) ige. Mindez akkor is feltűnő, ha az angol és a norvég prózanyelvben sokkal ritkább az ezeket az igéket kiváltó szavak használata, mint a magyarban. A nyelvi megformáltság tekintetében mindkét szerző vonzódik az egyszerű, dísztelen mondatokhoz. Erlend Fugleberg Bruaset Askildsen 1991-es Johannes’ oppmuntrende begravelse (Johannes bíztató temetése) című novellájáról írja, hogy „az egyszerű formanyelv olyan mondatszerkezeteken keresztül teremtődik meg, amelyek csak a legalapvetőbbeket és a legfontosabbakat írják le, és minden mást kihagynak”. 46 Ez a mondat azonban akár Carverről is szólhatna. Az egyik leghíresebb novellájában, az 1981-es Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk? -ben ( What We Talk About When We Talk About Love) például a beszélgetés alapjául szolgáló két anekdota közül az egyik a következő mondatban összegződik: „Terri elmondta, hogy az a férfi, akivel Mel előtt élt együtt, annyira szerette őt, hogy megpróbálta megölni.”47 Brian Stonehill szerint is ezen a mondaton keresztül ragadható meg remekül „Carver 43 Raymond Carver, Kezdők , ford. Barabás András (Budapest: Magvető, 2010), 12. 44 Clark, „Keeping the Reader...”, 106. 45 Øystein Rottem , „Raffinert, polert, uten sprekker”, Dagbladet , 1999. márc. 10., 18. 46 Erlend Fugleberg Bruaset, „Det finnes for mange fine ord i verden”: En studie av sjangerfeltet kortprosa i lys av Kjell Askildsens » Johannes’ oppmuntrende begravelse « og Tor Ulvens Fortæring (MA-szakdolgozat, Universitetet i Bergen, 2013), 34. 47 Raymond Carver, „Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk”, ford. Matolcsi Gábor, in: Raymond Carver, Nem ők a te férjed , 63–73. (Pozsony: Kalligram, 1997).
