Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Géczi János: Regisztrált idő (Siflis András kiállítása)
61 újra egymásra fektetve meg- és átrajzolja. Vagy akként, hogy az eltérő intenzitás ú motívumait engedi hol előtérbe ugrani, hol háttérbe húzódni. Siflis ragaszkodik az emberiség korai képi látásmódjához és anyagaihoz, s ugyanúgy a hozzájuk tartozó gondolkodási sajátságokhoz, ámbár azok elemeit átrendezi. (Pl. a szekvencialitást felbontja azzal, hogy egymásra helyezi az idő ben egymásra következő képfázisokat, illetve nem hagyja a művön belül a sorjázó jeleneteket, hanem elhatárolja egymástól úgy , hogy másik képen folytatja.) A centrumot képviselő, a referenciára éppen csak vállalkozó képelemet a társított elemekkel kontextualizálja. Siflis András műelemzői érzékelik, hogy festőnk a tériség ábrázolásától azért tartja magát távol, hogy a sík festői lehetőségeit következetesen használhassa. S mégis mindenkor akad fókuszpont, amelyben a kétdimenziósság a többi dimenzió irányába felnyílik. S ezek lesznek azok a helyek, ahonnan látni, meny nyire konzekvens a felület megművelése. A következetesen betartott szabályokról történő eltérések pedig nem véletlen események, nem önkéntelen képi tartalmak, hanem útmutatás ok a néző bolyon gó figyelmének a helyes irány felé terelése. E momentumok a dimenzióváltás figyelmeztető jegyei. Siflis a különálló képek helyett összefüggés eket felkínáló kollekciókat készít. A gyű jteményesség igény ét az érett korszakában született kiállítása i igazolják. Ez az alkotói hozzáállás magyarázatot ad arra is, hogy miért ritkán, s oly hosszan, gondos előkészítés után állít ki. A ciklusokban történő alkotás ugyanis az időbeli folyamatok megidézését teszi lehetővé. * Siflis András legújabb – mintegy két év alatt készült – kollekciója többségében papírra rajzolt, festett és nyomott művekből szerveződik. Öt művé t kivéve, az alkotó lemondott a reneszánsz idejétől használatos hordozófelületről, a vászonról. Négy olaj-, illetve akrilképe mellé azonban ötödik ként egy kevert műfajú alkotás társul, az pedig éppen egy a festővászonnal rokonságot tartó, sprőd anyagú szőt tesből készült. (A hagyományos festményekről most ne essék szó – bár érdemes lenne azok színlabirintusát fölfedezni. S arról sem, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek transzavantgárdja szívesen használja az agrárium eszközeit és anyagait.) Az olajjal átitatott, durva textil, azon túl , hogy néhány görög betűvel írt szó olvasható rajta, és a kékje révén a tenger színére hivatkozó hajóalakkal stigmatizált, vízszintesen elhelyezett uszadékgallyon lóg, s alsó széléről három nehezék függ alá. A szövetet síkká a cserépdarab, a kék motívumot ismétlő, hajó formájú kő s az olajfaszilánk feszíti. A három test a textillapot konkrétságával és térbeliségével teljesítik ki. Talált tárgyak. A felhasított, kibelezett, az olajbogyó begyűjtésére használt zsák is az. A rájuk találás és a kontextusba állítás gesztusa alakítja azokat komplex műtárggyá . A Címtelen elnevezést kapott objekt az installáció irányába nyitja a Regisztrált idő kollekcióját. A műfaji másság a művek lehatárolatlanságára hívja fel a figyelmet, s éppen arra, amelyet a képek egymás irányába történő nyitottsága is
