Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Mekis D. János: Márai tárgyai (A polgári tárgykultúra jelszerűsége A négy évszakban)
54 A „csendélet” helye harmadrészt az író szövege. A tárgyiság vetülete a személyes sors, s az írásba konkludál.14 Ez tekinthető A négy évszak kötet tulajdonképpeni programjának is. A „tárgy” azonban így már, az elsődleges materialitáson és a tulajdonláson túlmenően, a fenomenológiai értelemben vett tárgyiságot is jelenti, másrészt pedig a könyvnek a leírás és a jellemrajz műfaji emlékezetén is nyugvó projektumára utal. Az egy-egy kisebb témát (olykor többször is) frappánsan felvető, megközelítő könyv Márai autobiografikus művei közé sorolható. Az élettörténeti elbeszélés és a napló műfajának elemei a töredékesség ellenére, vagy inkább épp ezzel együtt, a szöveg fontos szervezőelveként mutatkoznak meg. A tárgyak egymás mellé rendelődése a funkció és az eredet kérdését veti fel; a „saját” és az „idegen” kiélezésével pedig a kérdésfelvetés érvényességét is problematizálják. A Kellékek című rövid szöveg épp ezt állítja a középpontba, egyúttal „tárgy” és „téma” egymást feltételező voltát is világossá téve. Kellékek Van egy kitűnő belga vadászfegyverem; de soha nem vadászom. Van egy spanyol szótáram; de nem tudok spanyolul. Van egy frakkom, de utoljára tíz év előtt viseltem, s már el sem tudok képzelni alkalmat, mikor felölthetem. Van egy földgömböm; de már nem utazom. Van egy Rákóczi-korabeli ón kalamárisom; de soha nem használom, kávéházakban kérek tollat és tintát. Van teljes pipatóriumom, barnára szívott tajtékpipákkal, dohányszitával; de soha nem pipázom. Valahányszor e kellékek kezem ügyébe akadnak, szórakozottan észlelem, hogy tökéletesen felkészültem egy életre, melyet nincs kedvem élni. (35.) Az elbeszélő a saját élet önmagáról leváló kettősségét viszi színre a leírásban. A szöveg retorikus megformáltsága, szemben a Csendélet tel, nem a tárgyak „ összehajigáltságukban ” való „összetalálkozását”, hanem a tárgyak személyes birtoklását hangsúlyozza. A „van egy tárgyam” formula ezt a meglét értelmében vett tulajdonlást létként is állítja, a megvan értelmében. Mindezeknek nem lehet eltéveszteni az időbeli aspektusát. Ottlik Géza Minden megvan című elbeszélésében épp ez áll a középpontban: a hosszú távollét után hazaérkező, múltját kereső főszereplő a nehezen föllelt gyermekkori barátja lakásában szembesül a tárgyi emlékezet elégtelen voltával. A „minden megvan” mondat ott, a régi lakásból egyedül megmaradt gyerekszobába bezsúfolt, értelmüket vesztett polgári bútorok között, egyértelműen ironikus jelentést nyer. A Márainál leírt környezetben is igaz: a tárgyak jelenléte nem egyenértékű automatikusan a jelentésük azonosságával. Funkcióik és eredetszemantikájuk kérdésessége „kellék” jellegükben mutatkozik meg. E kétértelmű szó a szükséges voltukra, másrészt színházias jellegükre is utal. A dolgok birtokolt volta a történetükhöz való viszonyt is magába foglalja. Mert sem Ottlik, sem Márai ábrázolt enteriőrjét nem az öncélú „gyűjtés” alakzata szervezi; az örökölt, továbbvitt, megőrzött, vagy a szokásokhoz igazodva beszerzett ingóságok felhasználása vagy használaton kívüli tárolása a családra, tágabban pedig a társadalmi osztályra is utal, azaz emlékeztet. Emlékeztet: nem önmagában, hanem a saját mint tulajdon és 14 A folyamat ezzel nem zárul le, hiszen rögtön ezután az (elfogadó vagy elutasító) befogadás fázisa következik. Ugyanakkor a közönség elé lépés , reflektív-ironikus módon, szintén az írás tár gyává válik. A „polgári író” alakzata Márai életében és életművében részint szerep, részint folyton megújuló lehetőség egy autentikus idiolektus kimunkálására. A kérdéshez lásd: Fried István, Márai Sándor. A huszadik század koronatanúja, Szépmíves, Athenaeum, h. n., 2018, 149-192.; Tóth Csilla, Küzdelem a polgári identitásért. Identitás és narratív technika Márai Sándor pályáján, 1930–1935, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Budapest, 2019.
