Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Lengyel Imre Zsolt: „az értelem diadala” (Racionalizmus és irracionalizmus az Egy polgár vallomásaiban)
46 És amilyen kevéssé állítható össze egy konzisztens lélektani profil, legalább annyira lehetetleníti el a szöveg a főhős materiális körülményeinek rekonstruálását: a második kötet folyamatosan „avas, rossz ízű szegénység” -ről (406) beszél, vagy arról, hogy a főhős nek „egy villamosjegy árára való készpénz[e] sem” (422) akad, ezzel párhuzamosan azonban sokszobás lakások bérléséről, cselédtartásról, kávéházakban és kocsmákban eltöltött napokról és éjszakákról, selyemfüggönyök és egyéb „fölösleges” tárgyak, kutyák és egy autó ötletszerű megvásárlásáról, és többhetes vagy hónapos, céltalan utazásokról tudósít Európában és a nagyvilágban. A szöveg minden jel szerint csak azért hozza szóba újra és újra a lét anyagi aspektusait, hogy ilyen módon is azok irreleváns voltát hangsúlyozza – összhangban az elbeszélő önjellemzésével: „a pénztől nem tudtam félni, [...] egyszerűen nem bírtam akadálynak tekinteni, nem tartozott a feltételek közé, melyekhez életem cselekedeteit igazítottam. Tudtam, hogy a szabadság belső feltétel, a lélek képessége” (422). Ennek az attitűdnek pedig ugyanúgy megvan az előképe az első kötetben, mint az élet uralhatatlanságának: a házban működő bankot, amelynek igazgatója nem ért a banküzlethez, a polgárok „termé szeti jelenség”-nek tekintik (23), amely „önmagától” terjeszkedik (26); a gyáros nagyapa túl anyagias foglalkozását szégyellik a családban, bár róla is kiderül, hogy „soha nem tanulta meg a könyvelést”, „kabátzsebében könyvelt, papírdarabkákra írta plajbásszal a bevételt és a kiadást, s a papírdarabkákat időnként elvesztette”, és „mikor meghalt, [...] adósság és rendetlenség maradt utána” (87–88); a szegények sorsát pedig mindenki „isteni elrendelés”-nek tekinti, úgy szemléli „életüket és helyzetüket, mintha a négerekről vagy a kis kínaiakról lenne szó” , a gyereke ket pedig fejük elfordítására nevelik (205–206) – vagyis a szöveg szerint ebben a közegben nem csupán nem rendelkezik senki eszközökkel a világ materiális összefüggéseinek értelmezéséhez-áttekintéséhez, de még az erre való törekvéstől is idegenkednek. Éppúgy tehát, mint az elbeszélő-főhős, aki amellett, hogy saját pozícióját megragadhatatlanná teszi ilyen szempontból, a struktúrát is misztifikálja, amelyben azt el lehetne helyezni – nyilvánvaló példái ennek azok a gondolatfutamok, ahol benyomásaira támaszkodva megállapítja, hogy minden franciának van „úgy kétszázezer frank” tőkéje (447), vagy hogy az angol szi geten már csak „elit munkát” végeznek (485); e megjegyzések a társadalmi különbségeket végső soron nemlétezőnek nyilvánítva lehetővé teszik az egész kérdéskör zárójelbe tételét. E tényezők összjátékaként válik megérthetővé, miért utasítja el a főhős külföldön töltött évei során folyamatosan, hogy valamilyen állást vállaljon, arra hivatkozva, hogy már van egy egész életét betöltő elfoglaltsága, amelynek tartalma az élet megfigyelése és rögzítése – egyfelől ennek a „kevéssé jövedelmező” (378–379) munkának a pénzt irrelevánsnak tekintő hozzáállás a feltétele; másfelől az teszi minden idejét igénybe vevő tevékenységgé, hogy a főhős is megérthetetlennek és átláthatatlannak érzi a világot, így pedig, rendezőelvek híján, elkerülhetetlenül véli annak minden momentumát egyenértékűnek. Ebből fakad, hogy újságíróként folyamatosan szolgálatban érzi magát: megállás nélkül utazik, szemlél és jegyez, hallgatózik az éjszakai kávéházban, megnézi az afgán királyt, a színésznő fürdőkádját és az olasz templomokat, elolvassa az ismeretlen nyelven írt újságokat is, és meghallgatja a parlamenti képviselőket, bár bevallja, hogy „a francia pártpolitika dinami káját” sosem értette, mert nem érdekli (437). A munka kategóriája így teljes mértékben relativizálódik: ha innen nézzük, az élet minden egyes pillanata e szolgálat részének tűnik – ha onnan, ez az állítólagos állás megkülönböztethetetlennek látszik a szórakozástól; a szöveg mindenesetre hangsúlyosan érvényteleníti a szövegtermelés társadalmi beágyazottságára vonatkozó kérdéseket: kapcsolata a cserébe kapott pénzzel véletlenszerűnek és sokadlagos fontosságúnak mutatkozik, és sosem derül ki, tulajdonképpen miért is fizetnek a tapasztaltak rögzítéséért. A világ felszínének ezekből az esetleges töredékeiből mindenesetre rendszer nem, legfeljebb néhány benyomás alapján extrapolált általánosítások állnak elő, végső soron pedig a rejtelmesség és megfejthetetlenség a körbenforgást
