Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Lengyel Imre Zsolt: „az értelem diadala” (Racionalizmus és irracionalizmus az Egy polgár vallomásaiban)
44 (46) között; a fürdőszoba megépítése és kihasználatlansága között (42); a hatalmas készletek felhalmozása és a mértékletes élet között (43); a higiénia vágya és a konyhában élőalvó cselédek között (57) – ahogy a használhatatlan, betegségekhez vezető, de kitartóan használt gőzfűtés (13), a jó levegőt szívni elutazó, majd idejét egy dohos szobában eltöltő néni (78), az autót vásárló, de azt a gyerekekkel tolató öregúr (79), vagy a süket zenetanár felvillanó képe is (201). E börleszkhatásokkal bőséggel élve megfestett háttér előtt tűnnek fel azután a részletesebben kidolgozott figurák, mint a szülők, akik a szöveg szerint „soha nem tudják meg, hogy a lappangó gyűlölet, amely átfűti az együttélést, nemcsak a nemi érintkezés csődje, hanem, egyszerűbben, valamilyen osztálydüh” (83); Dezső, akit „megszáll” „a sugallat” , és „nem tehet másként, kénytelen abbahagyni a humanista tanulmányokat, mert ellenállhatatlan kényszer vonzza a mészárosi pályára” (98); a hietzingi család, akik „csak ötletszerűen” foglal koznak pénzzel, és minden „véletlenül, a jó sors kegyéből hull” az ölükbe (121); és a többiek. Az elbeszélői szólam e viszonyok közvetítése során időről időre jelzi külső nézőpontját (pl. „Ocsmány és érthetetlen helyzet volt ez, de senki nem törte a fejét rajta, a társadalom így rendezkedett be”, 57–58), e megjegyzéseket önmagukban szemlélve pedig talán jogosnak tűnne a racionalitás megnyilvánulásaiként értékelni – a mű egészének kontextusában olvasva azonban ezek is a fentebb ismertetett antropológiát látszanak táplálni, amelyben természetesen van helye a tudatos reflexiónak, ám az mindig saját gyengeségével és másodlagosságával kénytelen szembesülni. Ezt a kettősséget a narráció máshol az ellenkező irányból indulva hozza létre, amikor látszólag köznapi, könnyen megokolhatónak tűnő eseményekről igyekszik bizonyítani, hogy azokban rejtelmes erők munkálnak: a leglátványosabb példája ennek a Stolpe család által rendezett botrány, amelynek leírása során az elbeszélő már-már megtalálni vél egy lélektanilag plauzibilis magyarázatot, hogy ezt azután határozottan elvesse, és helyette racionalizálhatatlan törzsi titkok at tételezzen inkább;10 de ezt a sémát követi a szállásadók „indián düh” -ének leírása (284), a „titokzatos távírószolgálat”-tal kapcsolatos sejtés, 11 vagy az az elképzelés, hogy a forradalmakban olyanok vesznek részt, akik nem hisznek e forradalmakban12 – és így tovább. Mindezt egy 10 „Nyílt lázadásban csak később tört ki a Stolpe család, hetek múltán, mikor Lola tortát sütött. Akkor már hosszabb ideje sütőporon és margarinon éltünk. Lola éppen olyan kevéssé tudott tortát sütni, mint én, de megsajnált – talált valahol egy hazai receptet, valutáért szerzett öt tojást, lisztet, cukrot és csokoládét, s nekiállt gyúrni és sütni Stolpe-ék konyhájában. Az asszony féltékeny gyanakvással szemlélte. S mikor meggyőződött róla, hogy Lola mind az öt tojást belesüti a tortába, érthetetlen lázadásban tört ki – hisztérikusan sikoltozott, végigrohant a lakáson, mozgósította Stolpe urat, a személyzetet és gyermekeit; zavaros beszédéből annyit lehetett érteni, hogy Lola meggyalázta a német szokásokat – Schande, Schande – kiáltotta. Értelem nélkül beszéltek, kiabáltak, sikoltoztak, Stolpe úr követelte, hagyjuk el mielőbb házát. Csakugyan, a kínos jelenetet követő elsejére ki is költöztünk. A „botrányt” soha nem értettük meg egészen. Talán félreértették Lola szándékát, s úgy képzelték, kigúnyolja az ő inflációs nyomorúságukat, mikor öt tojást pazarol egy tortára – Stolpe-ék egész hónapban nem fogyasztottak öt tojást, s a háborúban rejtélyes recepteket tanultak, szárított répából sütöttek beafsteaket, s mindenképpen sokat szenvedtek! –, s ha így fogták fel a tragikus kísérletet, értem felháborodásukat. Lola egyszerűen a hazai receptek egyikét vette el, melyek így kezdődnek: »végy öt tojást...« – s nem gondolt semmi rosszra. Amellett Stolpe-ék, az inflációban is, hasonlíthatatlanabbul gazdagabbak maradtak, mint mi voltunk, a cipőszekrényünkkel, valaha is. Nem, valószínűbb, hogy valamilyen törzsi titkot sértettünk meg a hazai recepttel. Népek ilyen konyhatitokban különböztek legpenetránsabban. A négyéves kisfiú, a szőke Hellmuth is úgy érezte, hogy »meggyaláztuk« őket.” (382–383) 11 „Fél óra múlva a szoba megtelt magyarokkal. Soha nem értettem meg, hogyan történt ez – idegenben, veszélyben, az egyfajta emberek valamilyen titokzatos távírószolgálattal értesülnek egymás bajáról. Kínaiakról mesélik, hogy európai nagyvárosokban, rejtélyes módon, íziben összefutnak, ha valamelyiknek baja történik.” (413–414) 12 „Időnként kitört a »forradalom«, de a véresen komoly Spartacus-napok elmúltával az effajta felvonásközi botrányokat senki nem vette túlságosan komolyan, maguk a résztvevők sem.” (354)
