Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Lengyel Imre Zsolt: „az értelem diadala” (Racionalizmus és irracionalizmus az Egy polgár vallomásaiban)
42 műveiben, és éppen a pánracionalizmus szorítja korlátok közé szemléletmódját5 – és a sor még folytatható lenne. Ezeknek az általános kijelentéseknek az igazságértékét most nem vizsgálom, csupán a szerző- vagy életműelvű olvasatoknak arra a problematikus jellegzetességére szeretném felhívni a figyelmet, hogy e megállapítások nyomán rendszerint már azt a kérdést is megválaszoltnak vélik a fortiori, racionalistának tekinthető-e az Egy polgár vallomásai elbeszélő-főhőse is. Az igenlő válasz általános elfogadásától aligha független, hogy a mű legtöbbet idézett, sőt azt sok esetben szinekdochikusan reprezentáló részletévé az utolsó fejezet vált, amely valóban „az értelem diadalát” hirdető korról való tanúskodást jelöli meg életprogramként; pedig a két kötet teljes szövegében, úgy vélem, bőségesen lehetne találni a tagadó választ alátámasztó bizonyítékokat is. Alternatív kiindulópontként most a Lolával való megismerkedés jeleneteit ajánlanám a második kötet második fejezetének 7. részében.6 Ha az elbeszélt mozzanatokról meg próbáljuk lefejteni az interpretációt, amellyel a narrátori szólam ellátja azokat, az alábbi cselekménysort rekonstruálhatjuk: a főhős tolmácsolja az általa távolról ismert Lolának barátja, a lány volt szeretőjének levelét, majd még dadog néhány meghatározatlan szót, és elhallgat; Lola sem mond semmit, a táncolókat nézik; este elmennek a színházba, mindketten rosszkedvűek, feszengenek; szomorúan mennek haza, amikor elválnak, Lola sír; zavarban vannak – ennek a látszólag kommunikációs nehézségekkel terhelt, kellemetlen hangulatú napnak a leírását a bekezdés végén viszont az alábbi mondat követi: „Néhány hónap múlva elvettem feleségül.” (375) Kapcsolatuk alakulásáról e néhány hónapban a mű nemigen tudósít – de a szövegből világosan kiderül, hogy az elhatározás magyarázatát nem is ebben az időszakban kell keresni: az kölcsönösen készen volt már ezen az első napon is. E meghatározó jelentőségű közös döntés tehát nem a kommunikatíve megosztott értelem szférájában születik meg, és az elbeszélő világossá is teszi, hogy az ott megalapozott, tehát kölcsönös, érthető közlésekre épülő, egymás megismerésén alapuló kapcsolat csak másodrendű, inautentikus lehet – a narrátori interpretáció szerint nem arról van szó, hogy a kapcsolat bár megalapozatlan volt, szerencsésen alakult, hanem hogy mivel meg alapozatlan volt, alakulhatott szerencsésen. A szó szoros értelmében mindazonáltal nem is döntésről van szó a szövegben: a résztvevők az elbeszélői szólam szerint valójában csak nyugtázzák, hogy valami tőlük függetlenül megtörtént, amin ők már nem változtathatnak; a szomorúság valódi oka, hogy nincs igazán kedvük e kapcsolathoz, amely azonban e köl csönös kétely és a józan belátás ellenére kételymentesen és visszavonhatatlanul létrejött közöttük. Az ember tehát e leírás szerint saját akaratától független, meghatározhatatlan eredetű, csak intuitíve érzékelhető erők kiszolgáltatottja, amely erők ellen – hasztalan – viaskodhat ugyan, valójában azonban akkor cselekszik helyesen, ha azoknak jobb meggyőződése ellenére is alárendeli magát. Mindez igen kevéssé hasonlít egy racionalista alapozású antropológiához, és a narrátori szólam sem az események racionalizálásában mutatja magát érdekeltnek; e mondatok megfogalmazása pedig világossá teszi, hogy itt nem csupán egy múltbeli álláspont közvetítéséről van szó: interpretációit és szentenciózus megjegyzéseit a narráció jelenében is érvényes tudásként fogalmazza meg az elbeszélő – abban a jelenben, ahol az értelem diadalának hirdetése a zárlat szerint már életprogrammá vált. Ha ebből a nézőpontból tekintünk végig a két köteten, nyilvánvalóvá válhat, hogy korántsem elszigetelt jelenségről van szó: a szöveg végig erre az antropológiára építkezik, és ezekkel az interpretációs eszközökkel él. Már a főhős első jelentősebb életfordulatának 5 Gángó Gábor, Az értelem retorikája a Márai-Monarchiában, It, 2005/1., 45., 47. 6 A műre az alábbi, az első kiadás teljes szövegét is közlő kiadás alapján hivatkozom: Márai Sándor, Egy polgár vallomásai, Bp., Helikon, 2013.
