Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Sinkovicz László: Kezdeni valamit a kézzel (Bartók Imre: Jerikó épül)
122 az akarhat ilyesmit bizonygatni, aki folyamatosan az ellenkezőjétől tart. Azt igazolni, ráadásul újra és újra, hogy A=A, a paranoia elleni harc jele.” (JÉ, 85.) A Jerikó épül egyik ismeretelméleti kérdése tehát az, hogy a dolgok és jelek tudnak-e önazonosak lenni, illetve, hogy mi az/elfoglalható-e az a pozíció, ahonnan ennek igazolása megtörténhet. „Az például, hogy az otthon valóban otthon, meglehet, igazolásra szorul, de amint hozzálátunk ennek bizonyításához, már ki is léptünk az ajtón, hogy odakintről rámutassunk, ez itt az otthonom.” (JÉ, 86.) S talán a regény narratív eljárása is ezt a problémát viszi színre, hiszen a különböző szólamok egyneműsítésével a kint-bent pozíció ellentétét oldja fel, önmagán belülről mutat rá önmagára. Hasonlóan a freudi játékhoz, elmossa a határokat a játszott és a valóságos között azáltal, hogy az előbbi olyan komollyá válik, hogy ő maga lesz a valóságos. A distinkció, amely a különböző hangokat, rétegeket, szólamokat, idősíkokat elválasztja egymástól, valójában az olvasás során jön létre, vagy az olvasás előtt már létrejött, ugyanakkor a regény játékterén belül jelentőségét veszti. „Mintha ott sem lennének, a falak nem falak többé, fátylak talán, bár ha fellebbented valamelyiket, ha csak egy ujjal is hozzáérsz, nyomban megköt, merev lesz, akár a tegnapi beton.” (JÉ, 88.) A regény episztemológiai tétele tehát nem az, hogy minden eleve szövegszerű, imaginárius, és így egyneműsíthető, hanem hogy a leírt dolog, a mimézis végül valóban képes felidézésre. Mintha létezne egy olyan állapot, ahol a jel, a jelölt és a jelölet síkja tökéletesen fedi egymást, nincs reprezentált/játszott és valóságos, mert ezek egyazon dolog egymást hézagmentesen fedő rétegeiként léteznek, ugyanakkor az írásra nyújtott vagy a könyvet lapozó kéz azonnal megmerevíti, elválasztja ezeket, jóllehet ez az egyetlen lehetőség, amely meg tudja mutatni ezt. „Behelyettesítések végtelen sora. Kényszeres megfeleltetések, amelyek mind azt húzzák alá, hogy semmi sem felel meg semminek, legkevésbé önmagának. Minden hasonlíthatatlan, és semmi sem egy. Az írás egyszerre volna e tényállás elismerése, amennyiben termeli azt, és felfüggesztése, amennyiben küzd ellene.” (JÉ, 129.) E tekintetben Bartók pedig mintha valóban el tudna lépni az Esterházy-féle (posztmodern?) nyelvszemlélettől, de legalábbis lépéseket tenne afelé, hogy a nyelvhez való viszony egy olyan másfajta lehetősége is felvillanjon, amely mégis magán viseli már ennek tanulságait is. A Jerikó épül a legkevésbé sem tökéletes regény. A grandiózusságra való törekvés sokszor inkább a túlírtságban nyeri el végső formáját, a beékelődő bölcseleti szólamok és a nyelv teátrális figurativitása pedig sokszor hatnak – önirónia híján – a szellem tetszelgéseként. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy a beékelődő önidézet – „Tehet-e úgy az irodalom, mintha minden a régiben maradt volna, megpróbálhat-e problémamentesen illeszkedni a régi kánonokhoz, vagy ma már szükségszerűen magának is azokon a regisztereken kell megszólalnia, amelyeket a nem irodalmi műfajok” . (JÉ, 258.) – kérdésfeltevése maradéktalanul vonatkoztatható-e erre a regényre is, azaz képes-e kimozdítani a helyéről a nyelvet , de azt mindenképp a szöveg erényeként sorolnám fel, hogy arra készteti az olvasóját, hogy elgondolkodjon ezen.
