Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Bánki Éva: Hol kezdődött…? (Jenei Gyula: Mindig más)
117 Bánki Éva Hol kezdődött…? Jenei Gyula: Mindig más „Adj egy biztos időpontot, s kiforgatom helyéből az életemet” , sóhajt a hajdani hittanórákra emlékező költői én a Gyónás c ímű versben , mikor a Kánaánt bemutató illusztráció – apró emberkék egy hatalmas szőlőfürtöt cipelnek – utáni kutatás á ról mesél. Mi lehet ez az előkép? Hol van a kezdet? A Kánaán, az archimédeszi kezdőpont, a hely, amely nemcsak hely, hanem tulajdonképp idő is, mint maga a paradicsom? Az emlékezet lelkigyakorlattá, misztikus útkereséssé változik egy, a hittanórákról, a hivatalos egyházról igencsak ironikusan beszélő versben. Szent Ágoston talán nem ok nélkül vélte úgy, hogy az időről még csak spekulálni sem lehet Isten feltételezése nélkül. ( Vallomások . XI. könyv) De persze a versekben megidézett családi emlékezet is csak a békebeli boldogtalanság ig, Ferenc József és Sissi alakjáig terjed, a költői nem talál igazi kezdőpontot, csak a nyomorúságok és csalódások nemzedékről nemzedékre hagyományozódó tapasztalatait. Miközben ott a jel . De ez a jel évről évre halványabb és bizonytalanabb, talán még abban sem lehetünk biztosak, hogy ez a jelölt valamikor létezett-e. A versbeli beszélő nem tudja pontosan felidézni, hogy nagyanyja keresztet rajzolt-e a kenyérre, vagy csak emlékezett arra, hogy így tettek régen. No de kicsodák…? Akik szintén azokra emlékeznek, akik a kenyérre rajzolt keresztre emlékeznek . Az emlékezés megbízhatatlansága visszatérő témája ezeknek a tűpontos emlékeket felidéző verseknek. A „tűpontos” jelző nem véletlen: a gyerekkor legmélyebb rétegei, a szocializmusban eltöltött vidéki gyerekkor képei nem vizuális ingerek, hanem tapintás és szaglás alapján felidézhetők, mint a „rongyfoci”, a minden lépésre besüppedő, nagyokat cuppanó, sáros-vizes réten rugdosott rongylabda. Egy katartikus erejű gyerekkori emlék „bevillanását” aztán követi egy hosszabb elmélkedő rész: a költői én eltöpreng, az emlékszilánkok mögötti arcok és sorsok hova tűntek, vajon még bemérhető-e a hajdani történéshez (emlékszilánkhoz) képest az emlékező helyzete? És miért tűnik a jelen a múltnál szürkébbnek, nyomasztóbbnak, bizonytalanabbnak? Ezt a verstípust (amelynek egyik középkori előzménye talán az Ó, jaj, hogy eltűnt minden , Walter von der Vogelweide híres keresztesdala) egyszerűen nem lehet megunni. Nemcsak azért, mert Jenei Gyula olyan jól csinálja (igen, nagyon jól csinálja), hanem mert ez a verstípus, amely az emlék analizálására tett személyes erőfeszítéseink kudarcát is megmutatja, tulajdonképp az emlékezés pszichés mechanizmusát is visszatükrözi. Érdekesnek, de ehhez képest kevésbé átütőnek érzem, amikor az emlékező szándékosan más emlékezőket (például A szegény kisgyermek panaszai t író Kosztolányit) idéz meg. Mert a túl sok intertextus (nem az elmélkedés!) paradox módon kitéríti az emlékezetet, melyet mégiscsak az a tragikus felismerés él tet, hogy azért vagyunk annyira bizonytalanok, mert a múltunk is romlékony, mások által is kisajátítható.
