Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Mórocz Gábor: Narratívák metszéspontjában (Buda Ferenc Isten szalmaszálán című versének elemzése)
101 vonatkozásban értelmezi a művet: Buda egyik korábbi, 1996-os félhosszú versével, a Himnusz hazá val olvassa együtt. Szavai szerint a költő „[…] Himnusz haza című versében sokrétűen vall arról, mit jelent a számára a teljes világnyivá táguló »Homok-haza«, s miért vállalja vele minden ambivalens érzése ellenére a sorsközösséget: »Homok-haza Szíkföld-haza / múltam és jövőm halmaza / […] / Emlőd öled horpad-dagad / tulajdon kölyked megtagad / […] / Horpad-dagad emlőd-öled / hol van hazám Tekívüled«. Jellemző azonban, hogy a következő évek során a kételyek benne is egyre csak szaporodnak, ahogy […] az Isten szalmaszálán című vers tanúsítja.” 6 Valóban: az „ápol s eltakar” toposznak a költeménybe való beemelésével a Földanya- motívum az anyaföld képzetévé formálódik át. Vagy úgy is fogalmazhatunk: Gaia, a széles mellű Föld a Himnusz hazá ból megismert kollektív anyaalakkal, a horpadó-dagadó emlőjű (és ölű) Homok-hazával válik azonossá. A földi, anyagi világ – érdemes odafigyelni arra, hogy maga az anyag (matéria) szavunk is az anya (mater) szó származéka! – elveszti eddigi meghatározatlanságát, elvontságát, és mint haza vagy hazai föld ölt konkrét alakot. Ám ez nem azt jelenti, hogy az Isten szalmaszálán a hazához intézett romantikus szerelmi vallomássá hangszerelődne át. A haza iránti elkötelezettség e műben a megkötöttség kínzó tudatával, illetve az utóbbival összefüggő ambivalens érzésekkel párosul. A hagyományos nemzeti narratívába vetett hit elbizonytalanodását két mozzanat jelzi: egyfelől az egyedi írásjelhasználat – az, hogy a Szózat ból kölcsönzött vendégszöveget Buda költeményében kérdőjel zárja le (míg az eredeti szövegrész végén pont szerepelt); másfelől e toposszá vált fordulat belehelyez(őd)ése egy diszjunktív logikai szerkezetbe ( „ ápol s eltakar? / vagy élve eltemet?” ). A nemzeti problémakörre való utalás azonban csak felvillanásszerűen jelenik meg a versben. A mű a továbbiakban az „én” elmúlásával, illetve lehetséges továbbélésének – egyszerre konkrét és általános – kérdésével foglalkozik. A negyedik versszak szövegének középponti fogalmát, a folytatás t is ezzel összefüggésben lehet értelmezni. A „ Tán ha egyszer / – nemsokára? – / én következem, / elmúlásom ára majd a / folytatás leszen” sorok azt jelzik: a versbeli beszélőben ott munkál az óvatos remény, hogy léte – közvetetten és részlegesen – az individuális halált követően is fenntartható lehet. Az idézett szövegrészt érdemes intratextuális síkon, a Buda-életmű más darabjaival összevetve is megvizsgálni. Az eltérő generációk, elődök és utódok viszonyáról már a költő egyik korai versében, az 1950-es évek közepén születetett Nagyapám ban is találhatunk egy sommás, aforizmaszerű megállapítást: „Az utódok szaporodnak – / lemaradnak a halottak.” Majd a költemény befejező szakaszában a lírai szubjektum a következő óhajt fogalmazza meg – immár nem általában az eltávozottakra, hanem elhunyt nagyapjára vonatkozóan: „Váljék teste puha röggé, / pihenjen és porladozzék / mindörökké.” A fenti sorok szembeötlő stiláris jegye a fellengzős, kissé fölényeskedő hangnem, legfeltűnőbb szemléleti vonása pedig az ősök iránti tisztelet – finoman szólva – korlátozott volta. E jellegzetességek természetesen a tizenkilenc éves, pályakezdő szerző életkori sajátosságaival is magyarázhatóak (itt ugyanis aligha lehet élesen elkülöníteni egymástól az alkotót és a lírai ént). Négy és fél évtized elteltével, az 1999-es Rigmusok a századra, századvégre sokrétű élettapasztalatot mozgósító beszélője egészen más szemszögből fogja megközelíteni az eltérő nemzedékek közötti folytonosság kérdését. E költeményben nem a létének múlt-aspektusával elégedetlen, a külsődleges körülmények korlátait élvezettel feszegető fiatal utód nézőpontja érvényesül. Épp ellenkezőleg: most annak az öregedő elődnek a perspektívája válik meghatározóvá, aki képes volt belsővé, sajáttá tenni a számára kijelölt, mégoly ellentmondásos itt- és ígylétet. S aki abban bízik, hogy immár eltűnőben lévő létezésének legalább egy – esszenciális? – töredékét tovább éltethetik utódai ( „Szültek kiket garmadában, 6 Uo.