Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Faragó Kornélia: Megmutatni, eltakarni – mások arcában megfogalmazódni (Maurits Ferenc fotókorrekcióiról)
80 karva juthat jelentéshez, csak így mutatkozhasson. Az agresszívebb stílusú beavatkozások arra valók, hogy bizonyosan elhatoljon hozzánk is, ami az alkotóban megfogalmazódik másokról/önmagáról. Az a kérdés, hogy ezek a fotók, amelyeket Maurits kiválaszt az évtizedeken keresztül gyűjtögetett fényképek tárából, hogyan idomíthatók az ő különleges észlelésmódjához. Hogyan érhetik el a szubjektív festői gesztusok, hogy létrejöjjön a portré sajátságos feltárulkozása, a fotós elrejtettségből való előléptetése. Már a képválasztás, a beállításválasztás is szerves része az alkotói munkának, mint ahogyan, a tulajdonképpeni formátumadás is. A festő nagyításban megjelenített emberi arcokon dolgozik. A lényeg, hogy már nem magát az alanyt, hanem a képét, sőt mi több, mások által létrehozott képét veszi szemügyre, hogy ezáltal önmagából pillanthasson meg valamit. A képmással teremt aktív kapcsolatot, felismerhetően mauritsi beavatkozásokkal. És érzékileg hozzáférhetővé teszi ezt a viszonyt a mi számunkra is. Mindemellett címalkotással is orientál. Hogy a portrékból pontosan az váljon ki, ami megfogta, amit mutatni akar, amiben megmutatkozhat. A saját érzelmeinek, múltérzeteinek a kifejező vonásait viszi fel ezekre a képekre. Az önmegjelenítés szokatlan módjaként beavatkozik, megjelöl, színez, deformál; a képeket, elevenekét és holtakét , saját belső mértékeihez igazítja. Az érzelmek vörösének, sárgájának, kékjének a nyers közvetlensége elementárisan hat a mauritsi szürkékkel módosított fekete-fehér képmezőben. És nem csak ezekkel a korrekciós mozzanatokkal jelzi, hogy e portrékban önmagát szemléli. Hogy leginkább talán egykori énjére vonatkoztatva értelmezi mások arcát. Az önmagára irányuló nézést konkrétan is megjeleníti, hiszen saját fényképarcával is feltűnik a fotók sorában, az egyetlen páros képen Tolnai Ottóval látható. Mintha azt mondaná: nézzétek, belőlük lettem, s belőlük vagytok ti is mindahányan. S közben válaszolni igyekszik az őt legmélyebben foglalkoztató kérdésre, a kiállítás nagy kérdésfelvetésére: birtokba vehetők-e a saját arc, az én-idegen dimenziói a művészet itt látható eszközeivel? Lehet-e, s hogyan lehet önéletrajzot mondani korrigált képekben, mások, ahogyan Warhol fogalmazna, „a mi hőseink” fiziognomikus nyelvezetével. Annyi bizonyos, hogy a mauritsi portretikus önéletrajz olyan – személyes mélységekben formálódott – kulturális történetet mond el, amely szélesen összefügg a miénkkel és mindazokéval, akik valaha is részesei voltak a vajdasági magyar kultúra és a kanizsai írótábor történetének. Látjuk, mennyire igaz, hogy a művész, mint az idő, rajzolja át az arcokat. De miért van az, hogy képenként váltakozó színekben, mindig többes számban állnak előttünk ezek a portrétanulmányok? A pluralia tantum azt sugallja, hogy ezek az arcok folytonosan újrateremtik önmagukat, és Maurits Ferenc tekintete számára kizárólag változataikban léteznek, nem egyszer s mindenkorra adott formájukban. Mintha Elkin gondolatainak útján haladna az alkotói megfontolás, elfogadva-felismerve, hogy a „magányos arc mindig beteljesületlen, folyamatban lévő munka, amely szüntelenül arra vár, hogy lássák, érintsék, írjanak rá“ . Elhagzott a Kanizsai Írótáborban, Maurits Ferenc Íróportrék című kiállításának (Magyarkanizsa, 2018. szeptember 6.) megnyitóján.
