Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Borsodi L. László: József Attila költészetének hatása Baka István ifjúkori zsengéire
71 azonos: szerelmes vers, amelyben a lírai én a kedveshez beszél. Műfajilag azonban nem tekinthető klasszikus altatódalnak. Nem a vers első felének rímelésében tapasztalható egyenetlenségnek köszönhetően (gabonában–árban; vérben–neszében; oldhatatlan–?; szenvedésem–fehérségen–szegénységen, érek–?), mert aztán a továbbiakban helyreáll a rend (többnyire bokor- vagy páros rímű sorok követik egymást), hanem azért, mert a költői képekké formált óhajokban, kívánságokban inkább a ráolvasásjelleg érhető tetten: „Hajad háljon gabonában, / ajkad annak illatában, / szemed háljon meg az égben, / hangod mindent oldó szélben.” Vannak olyan sorok is, amelyek átkokként értelmezhetők, és esetleg így a vers ironikusan tekinthető altatónak, amelyben a lírai én a másik felet a halálba kívánja ( „múlj át örök fehérségen” ), de ez a lehetőség kevésbé érvényes, ha arra gondolunk, hogy a kérések többsége a megszólított átminősülésére, átváltozására vonatkozik azért, hogy a te (aki/ami lehet a magány is) többfélesége, átöltözései megszüntessék az én magányát. A mindenképpen furcsán hangzó, de hapax legomenonként működő „múlj át” tehát szintén ráolvasásként értelmezhető, amely a költői nyelv képességére is vonatkozik, a költői szó által működő varázslatról van szó, amely az egyet az én, a te sokféleségeiként mondja el, a kanonizált Baka-költészetben már különféle szerepekben, műfajokban, kultúrákban, itt még metaforákban, amelyek itt-ott képzavartól sem mentesek (ezt kiemeléssel jelzem – B. L. L.): „Múlj át végleg oldhatatlan / magánnyal vert szenvedésem, / múlj át örök fehérségen, / szépre meszelt szegénységen. / Múlj át abba, amit érek: / tejjel táplált levelekbe, / tejtől terhes fellegekbe, / dombra kúszó gabonába, / völgybe áradt víz szagába, / minden fénybe, minden hangba, / ami nem hagyott magamra. / (…) Hajad háljon gabonában, / ajkad annak illatában, / szemed háljon meg az égben, / hangod mindent oldó szél ben .” A vers tehát nem válik andalító altatóvá, hanem olyan verskísérletté, amely inkább a választott hagyomány, mint az elért költői eredmény felől válik érthetővé és értékelhetővé, ez pedig nem más, mint a költői szó mágikus erejébe vetett hit, amely később egyetlen kapaszkodóvá válik az érett költő számára. A Karácsony, 1967 című vers A szabadság pillanatá hoz hasonlóan 1967 decemberében, a költő katonáskodása idején keletkezett. Karácsony címen csupán egy kis részlet jelent meg a Népszabadság 1971. november 21-ei számában, a teljes szöveg nem jelent meg sehol. Nem csoda, hogy kialakulóban levő ízlésére hallgatva Baka a négy egyenetlen hosszúságú részből álló szabadverset a többi korabeli versétől eltérően nem adta oda közlésre a Bonyhádi Közgazdász nak sem, hiszen direkt módon önéletrajzi jellegű, amelyben a 19 éves katona a „Karácsony lesz és tiszta béke” refrén által tagolt szövegben a háborúhoz, a katonasághoz, a karácsony kapcsán Jézus születésének misztériumához, a hithez, azaz családja és saját ateizmusához való viszonyát tisztázza, miközben feltűnik egy elmúlt szerelem emléke is. A szöveg egyik, ha nem egyetlen poétikai sajátosságát a refrén adja, amely a visszatérő sorok közötti elmélkedés folytán ironikussá válik, önmaga ellentétébe fordulva át. S ha ez nem elégséges feltétele a poétikai jellegnek, akkor a szöveg inkább naplónak minősíthető, amelyben egy szubjektív teológiai traktátust leszámítva az önéletrajzi vonatkozásoké és az ezekhez kapcsolódó értelmezésé, önértelmezésé a főszerep, illetve ha valamilyen poétikai hagyomány kontextusában szeretném értelmezni a művet, akkor az Oravecz Imre, Tolnai Ottó és Ferencz Imre által művelt szabadversnek nevezhetném, amelynek költői ereje, esztétikai hatása éppen az önéletrajzi mozzanatok, a személyes élettények átpoétizálásában ragadható meg. Ebben az esetben arról van szó, hogy később a kötött formákat megtanuló Baka, ha a Most című vers erejéig (amely tematikájában is közel áll ehhez a műhöz) ki is próbálja a prózával feleselő líraformát, a későbbiek folyamán eltávolodik tőle, megalapozva benne viszont azt a hitetlenséggel teli hit által meghatározott ironikus-tragikus létfelfogást és istenképet, amely a kanonizált Baka- költészet egyik védjegye lesz: „Mégiscsak nagyon jó lehetsz, Uram, / bizalmat áraszt végtelen türelmed, / add, hogy sohase tudjuk meg, Uram, / hogy az a gyermek mégsem születik meg.”
