Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
119 ekkorra már , ha korhadtak, eltüzelik, ha pedig még használhatók – így aztán körbe is ér hatvan év kétszelmenci történelme – ellopják. Errefelé minden jó lehet még egyszer valamire, főképpen akkor, ha eredeti funkciójában már fölöslegessé vált. Mint ahogy a fél székely kapu is, amit az építkezés első lépéseként gyorsan le is döntenek az ukrán oldalon. Szélesítik a majdani ukrán határátkelőhöz vezető utat, és a közeli múlt útjában áll a z elképzelt jövőnek. Onnan nézve ugyanis jelentésnélkülivé, ezért eltörölhetővé válik: Ha nincs megosztottság, mi végre is kellene neki emlékművet állítani? A ledöntött székely kapu Kisszelmencen jelképesen megnyitja a félig megélt történelem posztkommunista korszakát. (2) Másfél év persze még a Kárpát-medencében is rövid szavatossági idő egy emlékműnek. Akkor is, ha a történelem errefelé megszokott ritmusa szerint, később és valamivel távolabb majd újra felállítják. Az újraállítás során, mint már annyiszor, kizárólag az üzenet vész majd el: az a látószög, melyből a két fél kapu egységesnek tűnik. Markológépek harapják a földet, szuszognak a földgyaluk. Az ukrán tervek szerint személy- és teherautókon, kamionokon dübörög majd a kapitalizmus a két falurész, ezáltal az Európai Unió és Ukrajna között oda-vissza. A határátkelő a diktatúrából a demokráciába, a szocializmusból a kapitalizmusba, a szegénységből a jólétbe zökkenti majd át az ikerfalu hatvan év szovjet uralmával kificamított történelmi idejét. És a határ – hiszen kapitalizmus van – jó üzlet is. Ha működik azért, ha meg nem, akkor azért. Ez idő tájt a Záhony és Csap között húzódó magyar–ukrán határon egy személygépkocsi egy nap alatt kel át, egy kamion v árakozási ideje átlagosan 350 óra. Ennek a forgalomnak legalább egy része , megfelelő infrastruktúra mellett átterelhető a két Szelmenc közt épülő határátkelőre. Nem feltétlenül azért, hogy gyorsabb legyen az átjutás. Sokkal inkább azért, hogy szándékos lassításával a határra települt szolgáltatóipar tulajdonosai itt is busás, saját maguk által folyamatosan ellenőrizhető és szabályozható bevételhez jussanak majd. A mindezzel együtt járó szemetet, a kocsisor mellett lehangolt kötelességtudattal sétáló prostituáltakat látva Borisz Szolovjov határőrparancsnok – lehet, hogy a határ még rosszabb is lehet, mint a kolhozudvar? – már legfeljebb Tápióbicskén csóválhat ja majd a fejét. Egy szovjet–magyar államközi szerződés alapján ugyanis már az 1970-es években Magyarországra települt át; ott kapja a nyugdíját. 1943-tól 1957-ig huszonkilenc szolgálati évet számoltak el neki a szovjet hatóságok, bizonyos éveket hármas szorzóval. A magyarországi folyósításban volt egy kis fennakadás, de egy Kádár elvtárshoz írott levél ezt is megoldotta. Jogosult a Honvédkórház használatára, és minden évben három hetet tölt a balatonfüredi szanatóriumban. Egy ideig még nyugdíjasként is felriadt az éjszakai őrségváltás idején, de jó szívvel emlékszik a Kárpátalján és a Kaukázusban eltöltött szolgálati évekre; elégedett a sorsával. A kisszelmenci kapitalizmus éppoly hatékonyan épül nélküle, mint egykor, közreműködésével a szovjet szocializmus. A sok rossz napot látott településen már a határnyitás hírére is szépen emelkednek az ingatlanárak, azután pedig két éven belül elérik az eredeti ár nyolc-tízszeresét is. Ahol korábban építkezni sem akart senki, az önkormányzat most nyolcvanöt telek kiosztására készül. Ekkor már óránként jár busz a településre, sőt néhány taxi is van. Mikor egy fiatal