Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
109 A kisszelmenci emlékezések visszatérő toposza, hogy a szovjet fennhatóság alá került első generáció soha nem tanult meg tisztességesen oroszul. „Hol tanultam volna meg?”– kérdezi az írót ól az egyik riportalany. Költőien, mert mindketten tudják, hogy a többségében magyarok lakta Kisszelmencen nemigen volt erre lehetőség, a mezőgazdasági munkához szükséges szókincset pedig ötven év alatt nyelvtanfolyam nélkül is elsajátítja az ember. Legfeljebb, merthogy hasonló hangzásúak, egy ideig még összekeveri az ubornát a boronával. Az évek múlásával azonban nagyjából beáll a nyelv és valóság közleked őedényének csöveiben az egyensúly: aki a vécét keresi, azt már nem a csűrb e irányítják, a mezőgazdasági eszközökhöz. Ha ebben az országban élsz, ezt a nyelvet beszéld elv az első generációban látványosan csődöt mondott. A kikényszerített nyelvhasználat nem nyelvváltást, de még csak nem is kétnyelvűséget, hanem gyakran mindenféle grammatikai szabályt felülíró kevert nyelvűséget eredményezett. Az első generációs kisszelmenci szovjet alattvaló, ha egy orosznak vagy ukránnak magyarázza el, hogy a városba indul bevásárolni, még az 1990-es években is „u varos, na piac balanszírozik el”, hogy „tengericut, babot, krumplit, kapusztut” vegyen. Nyelvi és társadalmi helyzet é re adott legmegfelelőbb reakció az önirónia: „ Ki nása Tyissza vizét issza, vágyik annak szerdce vissza.” A szovjet birodalom részévé lett Ukrajnában azonban nemcsak a helység, az utca, de még a személynevek is változékonyak. Egy ember, ha úgy tartja a kedve, akár három néven is bemutatkozhat. A legkorábbi nevét az apjától örökölte, a másik kettőt az állam adta neki. Ez utóbbiak egyikét cirill betűkkel írták a személyi okmányaiba, a másikat pedig ebből magyarították vissza. Így lesz született Nagy Bélából Nod Belyo, Szöllősiből Sylisshi, Kőszeghyből pedig Keseghy, vagy éppenséggel Kőseggű. „Nekem olyan nevem van, ami lehet orosz, ukrán, szlovák, magyar, mégis szarul élek” – mondja a kisszelmenci Iván József. A szláv hangzású név ugyan nem jelent előnyt, a származás azonban nemcsak a jelenben, hanem, mint azt a következő, vagyis a szovjet uralom alatt felnőtt első nemzedék példája mutatja, még a távoli múlt szempontjából is jelenthet hátrányt. Mivel a történelmi múlt bizonytalan, az egyéni történelem is az: folyton-folyvást kiigazításra szorul. Iván Béla gyermekének egyetlen jóakarója se tanácsolta volna, hogy az 1950-es, 60-as években munkahelyi, vagy éppen egyetemi jelentkezési lapján feltüntesse, hogy apja korábban a Magyar Királyság katonájaként harcolt, és esett fogságba a Szovjetunió területén. Azt még kevésbé, hogy a bevonuló szovjet csapatok hurcolták el, és valamelyik fogolytáborban halt meg. A valós és a kívánatos emlékezet közötti határvonal törékeny: akár egy egész életpálya is múlhat rajta. Így, ha valaki nem akar az apja csöppet sem önkéntes katonamúltja miatt a fasizmus gyanújába keveredni, jobb, ha csak a katonai szolgálat t ényét és a halálozás dátumát tünteti fel, a körülményeket viszont homályban hagyja. Az árat így nem az egyén, hanem az előírt és a valós emlékezet feloldhatatlan ellentmondásának generációról generációra örökítésével a közösség egésze fizeti meg. A múlt azonban nemcsak elvehető, de önként is odaadható, sőt a politikai rendszerenként újra meg újra áruba bocsátható. Az egykori magyar kántortanítóból így lesz szovjet kommunista. A félig megélt történelem világában nemzeti
