Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
102 hoz kapcsolódott. Budapest legszebb sugárútja nem egészen száz év alatt hatszor cserélt nevet. A félig megélt történelem lényegét tekintve paradox. Ezért azonban nemcsak a szoborállítás-döntés-újraállítás dinamikájában jelképesen testet öltő megszakí tottságot, hanem a politikai rendszereken átnyúló folyamatosság sajátosan groteszk változatát is ismeri. Akár igaz, akár nem, szimbolikus, hogy a szájhagyomány szerint Andrássy Gyula szobrának anyagát a Felvonulási téren felállított, majd 1956-ban ledöntött gigantikus Sztálin-szoborba olvasztották be. E folyamatosság valójában a történelem állóképpé merevedése, vagyis lényegét tekintve önmaga tagadása. A gyorsan változó politikai narratíváknak kitett társadalom értékzavarát tükrözi vissza, hogy Haynau és Kossuth több mint száz évig együtt volt Budapest díszpolgára. Ebből jó hatvan éven át Sztálin társaságában. Ismerünk olyan magyar várost, ahol még ma is egyaránt a díszpolgárok listáját gazdagítja az 1919-es kommunista, a két világháború közötti korszak egyik vezető politikusa, a második világháború után jogerősen elítélt háborús bűnös, és egy jelenleg aktív politikus. Az ellentmondást nem a 20. század történelme szülte; gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak: Budapest megalakulásakor a fontosabb közterek egy részét az osztrák császári család tagjairól, a másikat az elmúlt évszázadokban ellenük küzdő jeles magyarokról nevezték el. Az értékzavar, bár konkrét politikai rendszerekhez kötődik, gyakran túléli azokat: önmaga válik történelemmé. Még az 1970-es években is gyakran lehetett látni együtt a falusi otthonok tisztaszobájának falán – II. Rákóc zi Ferenc színezett vásári nyomata társaságában – Kossuth Lajos és Ferenc József képét. A lezáratlan történelemnek megvan a maga gyilkos iróniája. Az 1989 utáni visszanevezések lázas időszakában olykor komoly fejtörést okozott, hogy egy-egy köztér melyik korábbi nevét kapja vissza. Ha pedig a korábbi név valamiért nem tűnt alkalmasnak, új, rendszersemleges nevet kapott. Így lett a Nyugati pályaudvar előtti Berlin tér a korábban soha nem létező Nyugati térré. (4) A léthasonló történelem múltja mindig egyszerre jelen is. Ezért nemcsak tere, ideje, hanem a benne élők kiléte is bizonytalan. Nyugatabbról egyáltalán nem érthető közép-kelet-európai tapasztalat, hogy a térség lakói – legalábbis a mindenkori kanonikus történetírásban –, életük folyamán akár többször is nemzeti hovatartozást, de akár még nemzeti identitást is válthatnak. Olykor még haláluk után is, mert a léthasonló történelemben a múlt sokkal bizonytalanabb, mint a mindig a jövőbe mutató politikai retorikával uralt jelen. Mikor Skultéty László, az osztrák császár hűséges zászlótartója kerek 81 esztendőnyi szolgálat után 1831-ben meghalt, aligha számított arra, hogy halálában egy olyan ország nemzeti hősévé lesz, ami majd csak a dédunokái életében fog megalakulni. A vén obsitoshoz azonban még ennél ironikusabb volt a sorsa: halála után két olyan hazát is adott neki, melynek egyike sem létezett az életében. 2012-ben, a román hatóságok engedélyével, Aradon hantolták ki, majd a „születési hely területi elve” alapján Ladislav Skultety Gabris néven, szlovák nemzeti hősként, felvid éki szülőfalujában temették újra. A félig megélt történelem világában a politika nemcsak teremti, de használati értéke osztályozza is a nemzeti hovatartozást: Ahogy Skultéty Lászlóból
