Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Kovács Krisztina: Apokalipszis most (Sándor Iván: A hetedik nap)
120 Kovács Krisztina Apokalipszis most Sándor Iván: A hetedik nap Sándor Iván új prózája a történeti narratívához úgy áll, ahogy az alkotó minden „történelmi regénye”. A 19. századi realista regény alapszituációja, a nagy folyamatokban elvesző egyén szűkített blendéjén keresztül látott emblematikus pillanatok sajáttá tétele köszön vissza végig A hetedik nap struktúráiban. A pármai kolostor híres jelenetében az éber tudatállapotát a csata közben, jórészt a folyamatosan fogyasztott pálinka hatására egyre inkább elvesztő Fabrizio del Dongo csak foszlányokat lát, erőlködő értelmezési kísérletei dacára alig-alig fog fel valamit a waterlooi csatából. Sándor hősei, az árván maradt fiú, Thomas; szerelme, a néma Eliz; nagybátyja, a nyomdász Mathias és a vándorszínész, Jensen ezt a véres, értelmezhetetlen, elmosódó részletekből összeállni képtelen káoszt látják a németalföldi szabadságharc, a „nyolcvanéves háború” történéseiben. A holland tartományok függetlenségéért folytatott harc itt nem a szabadságért vívott küzdelem, nem a vallási ideológiák összecsapásának terepe, csak háború, véres, értelmetlen és céltalan. Sándor Iván történelmi regényeinek íve a Mészöly Miklós-féle egzisztencialista parabola-regény hatásaival dolgozó, annak tradícióját folyató prózától ( A szefforiszi ösvény , Jelenkor, 1998) a ciklikusságra építő, a teleológiát felszámoló, ám a fényből már a sötétségbe merülő hősöket mozgató, minden reményt felbontó, az egzisztenciális létbe vetettséget evidenciaként kezelő ( Az éjszaka mélyén 1914 , Kalligram, 2012) szövegekig tart. Az író választott történelmi korszakai mindig a válságok epochjai, a birodalmak hanyatlástörténetei. Az általa végkövetkeztetésként kínált ismétlődés, a múlt és a jelen összefonódásának, elbeszélhetőségének lehetőségei, úgy tűnik, az átmenetiségben, a rend felbomlásának időszakaiban mutathatók meg a legjobban. Mindehhez prózájának fókuszában mindig is a terek álltak, plasztikus és gyakori kulisszái a pusztuló, a rothadó, az elporladó környezet elemei voltak. Ám amíg a szándékoltan és felismerhetően Mészöly- hommagé-ként is olvasható A szefforiszi ösvény még a fény vakító erejét használta kiemelt motívumaként, az újabb regények, A z éjszaka mélyén 1914 és A hetedik nap a nappal is uralkodó sötétségben, a mindent beborító éjszakában mozgatják hőseiket. A „sötétség és a világosság közötti derengésben élünk…” (246.) szól A hetedik nap egyik mondata. Az első világháború egyéni emlékezet felőli körüljárását célul kitűző próza, ahogy a „nyolcvanéves háborúban” játszódó új regény is, a „pokoli éj” szcénáiban helyezi el magát. Utóbbi hősei a lövészárkok helyett, ám azokat megidéző módon, a holland csatornák és az óceánpart körüli dagonyában egzisztálnak. Küzdelmeik a földdel, a sárral, az esővel folytatott harcok, állandó menekülésben élt mindennapjaik a fizikai akadályok leküzdésével telnek. Miközben A hetedik nap ban éppen történnek, ha tetszik, beazonosíthatóan zajlanak a szabadságharc eseményei, katolikusok és protestánsok harcolnak egymással, hőseink pedig hullahegyeken gázolnak át, az apokalipszis közeledtét nemcsak a mottóul választott
