Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Faragó Kornélia: Az erőszak állapota (Sándor Iván legújabb regényéről)
117 nyelviségét alakítják. Véletlenszerű kollektivitások, átmeneti szerveződések szolgálnak a közönséges élet megragadására. A menekülés, mint egyéni és kollektív gyakorlat, miközben mindenkit bezár a központi probléma terébe, a mozgáspályák tágasságát szervezi. Ebben a tágas tériesség ben azonban nehéz a tájékozódás: kivehetetlenül összemosódnak a regény mozgástérképét kirajzoló nyomok, amelyek szerint a „különböző irányokból érkezők találkoztak, csatlakoztak, elváltak egymástól” (113.). Mivel az egyik legszorongatóbb élmény az, hogy elveszíthető az ember mélységes létdimenziója, az idő, a legalapvetőbb törekvések egyike, megkísérelni „nem elveszíteni az időt” (19.), és azokat megtartani az emlékezet számára, akik az időt mindig is írással próbálták megállítani. É s ha minden erőfeszítés ellenére is elveszni látszna ez a nélkülözhetetlen dimenzió, esetleg valamely város mozgalmasan életteli világában megkísérelni maradásra bírni. A regényt, a szakadatlanság reprezentációját illetően, áthatja a koncepció aprólékos átgondoltsága. A „rituális koherencia” megteremtésében liturgikus érzeteket keltő ismétlések, részleges visszatérések, párhuzamok vesznek részt, éppen a szakadatlanság jegyében. Amennyiben mégis tetten érhetünk másféle működést is, az leginkább a természeti alakulásrendre, illetve a szavak jelentésváltozására vonatkozik. A jelen horizontján folyamatosan életre kelnek más idők képei és történetei, alapelvi szintre emelve az ismétlés aspektusát. Az apai tanítás a történések lehetséges repetivitásáról is szól. A regény legizgalmasabb vetületeinek egyike, hogy az emlékezeti kultúrának azt a periódusát kívánja megragadni, amikor az utánzás és a megőrzés érezhető dominanciája mellett mind több jel mutat az attitűdváltásra, az emlékezés és az értelmezés (a világértés) „konnektív” hatásainak felerősödés é re. A regénybeszédet az érzékszervi gondolkodás artikulálása közben intenzíven foglalkoztatják a múlttal való viszony formái, a felidézés lehetőségei, a testemlékezet és a mentális emlékezet alakzatai, az emlékezéshelyzetek változásai. Az elbeszélés arra törekszik, hogy a jelenkor és az emlékezeti, a tapasztalt és az elképzelt, a közeli és a távoli jövendőbeli, az érzékelt és az álmodott, az együttlátás némely kivételes pillanatában, termékeny fúzióra léphessen egymással. Ugyanakkor jelen van a memória elvének elutasítása, az emlékezés elhárítása, az emlékezés tiltása is. Az apák bizonyos vonatkozásokban felejtésre is tanítanak, gyermekeiknek mindenekelőtt azt kell elfelejteniük, hogy mindig és mindenütt idegennek tartják őket. Hogy ne kizárólagosan ebben az idegenségben ismerjék fel, hogy kik is valójában, miközben bejárják az önazonosítás útjait. Nem véletlenül ismétli meg a regény Az é jszaka mélyén (1914) egyik kitételét: „Hosszú az út az emlékezéstől a felejté- sig, még hosszabb a felejtéstől az emlékezésig.” Az örökös vándorok nem csak önmagukat, a kultúra elemeit is menekítik. Létük sajátos jellemzője, hogy miből tevődik össze a tárgyi világuk. Szövegeket menekítenek a pusztulás elől, t árgyi vetületeiben hurcolják magukkal a múltat, s mint a regénybeszéd is jelzi, ebben a menekítésben a tárgyak, a szövegek már többek önmaguknál. Saját emlékezeti rendjük alkotórészei, jelzik a történetek folytatódását, segítik a múlt iránti elköteleződés fenntartását. A jelen részeként tartják életben a múlt temporalitását, „hallgasd a tárgyak üzeneteit” , olvashattuk az Az éjszaka mélyén ben is. Az emlékező úgy éli meg , hogy mindaz, amire a tárgyjelek emlékeztetik, most történik, nem érzi a kezdetet és a véget, nincsenek világosan megkülönböztethető időhorizontok, minden szorosan egymáshoz tartozik. Amikor a különböző hagyománystruktúrák közötti dialógusok megteremtésével kísérletezik a narráció, a műveltségi dimenzió még akkor is létrehoz za a kölcsönös megértést, ha üldöző és üldözött áll szemben egymással. A regény egyik alakja viszonyítási közegként értékeli az egykori időket megörökítő szövegeket, amelyek hermeneutikai támaszt nyújthatnak az aktuális létállapot megértéséhez.
